Hajnalodik már. Mindenki kábultan imbolyog a bortól. Néhányan hazaindulnak, épp a kabátjukat keresik. Valaki erőt gyűjt, hogy töltsön még egy utolsó pohárral. Ülök a sarokban, már nincs kedvem semmihez. Unom a fiatal párt, akik áttáncolták az estét. A részegek dala már bántja a fülem és csípi a szemem a cigaretta füst.
Nem tudom miért jöttem el. Leültem ehhez az asztalhoz és elkezdtem inni. Minden pohárral jobban elmerültem a saját gondolataimban. Valaki leült mellém és meghívott egy italra, aztán elmesélte az egész életét. Meghallgattam, legalábbis úgy tettem. A kutyát nem érdekelte a hányatott sorsa, bár őszintén nem is nagyon figyeltem az összefüggéstelen zagyvaságra, ami a szájából ömlött. Talán észre vette, hogy nem túl hálás a hallgatósága, így tovább állt.
Nem sokat fogtam fel abból ami körülöttem zajlik. Mintha egy lány kacérkodott volna velem, vagy talán csak felfigyelt egy emberre, aki kilóg a sorból. Ha egy pillanatnyi zavar megbontja a dolgok kényelmes rendjét, az emberek egy pillanatra felkapják a fejüket... aztán amilyen gyorsan jött, úgy el is felejtik. Mint mikor a zongorista elvét egy hangot, ami megüti egy pillanatra a hallgatóság fülét. Lehet páran nem találták a helyem a társaságban. Őszintén szólva úgy éreztem, mintha minden hely ahová állok, és minden szék ahol ülök... valaki másé lenne. Néha úgy érzem, nem volt jogom e világra jönni. Jogtalanul foglalom egy másik lélek létét a világon. Ha szeretek, elveszem valaki más szerelmét. Vacsorám az éhezők kenyere. Habár sokat adok, azt valahonnan elveszem. Mintha önmagam sorsának bitorlója lennék.
Hajnali két óra tájékán volt két férfi akik összeszólalkoztak. Nem tudom min vitatkoztak. A trágár szavakból nem igazán tudtam kivenni a vita okát. Mikor rájöttek hogy üres szavakkal nem tudnak a másik fölé kerekedni, lökdösődni kezdtek. Ekkor kikisérték őket, hogy a kakasviadal kint folytatódjon. Mikor az önkifejezés csődöt mond, egy vitát már nem lehet megoldani máshogy. Ahogy a bénától nem kaphatsz pofont, primitív emberrel nem tudsz perelni pusztán a szavak szintjén.
Csak most jövök rá, hogy tévesen hittem azt, ha eljövök ide, visszatér az életkedvem... helyette rájöttem, e világon nincs számomra hely. Más vagyok mint a többi. Itt ülök a borommal, mint egy balfasz. Nézem ahogy a többi ember mulat és táncol. Nem értem miért mosolyog rám ott a lány szemben. Kinevetem, ahogy két ember kiáll az igazáért. Néha úgy érzem magam, mint egy baktérium az emberi testben... amit a szervezet kilök, mert idegennek érez. Próbálok olyan ember lenni, aki különbözik az átlagtól. Becsületes, igaz és tiszta, de ez csupán illúzió, a saját magam ideálja. Nem vagyok jobb mint a többi. Nem vagyok se jó, se rossz... felesleges vagyok, aki nem vesz tudomást az életről.
A bor közben úgy hat, mint a lassú méreg. Egyre mélyebbre süllyedek a lelkem iszapjában, ami már a nyakamig ér. Ha még egy üveggel bontok, abba úgy érzem belehalok. Hát indulok...
Rágyújtok egy cigarettára, pedig már hónapok óta leszoktam. Aztán felveszem a kabátom, megnézem hogy meg van-e mindenem... igazolvány, telefon, kulcsok. Rendet teszek az asztalomnál, a két üveg bor árát a pohár alá teszem. Megpróbálok kisurranni mint aki ott sem volt, de ekkor váratlan dolog történt. A lány aki velem szemben ült, oda lépett hozzám, pedig már teljesen megfeledkeztem róla. Megkérdezte, haza tudnám-e kísérni, mert már nagyon késő van. Igaza volt, nem egy biztonságos környék... de nem is véletlenül választottam ezt a lepukkant helyet. Szerencsére az út másik oldalán várakozott egy taxi. Adtam a sofőrnek egy tízest és megkértem, hogy vigye haza a hölgyet...

Néha eltűnnék hirtelen, mintha ez mind csupán álom lett volna. Egyszer megszülettem úgy rémlik, aztán felnőttem valahol. Kaptam pofonokat, amikbe beleszédültem. Felálltam, de minek? Tovább mentem, de merre? Vagyok valami célból, válok valamivé. A múltam... mintha egy másik élet lett volna. Egy másik ember, másik sors.
Másik szív, más vágyat érlel... más ember a vágyból valót ér el. Ám a valóság nem az ami. A színházban ugyanazok a színészek játszanak más darabot... Ám a közönség nevet a drámán és sír ha komédiázol.
Nem tudom... tán holnap eltűnök,mintha soha nem lettem volna. Lehet élek még száz évet és nyomot taposok a porba. Egyszer elmúlik a holnap... s zuhanok az örökké valóba. Talán egyszer célba érek, ahol rájövök... soha nem is volt célja semminek, hisz az élet egy körforgás. Élünk, mert megszülettünk. Szeretünk, mert szeretnek. Meghalunk, mert éltünk. 
Néha eltűnnék hirtelen... Felébrednék egy ágyban, s egy kávé után már nem is emlékeznék erre az egész zagyvaságra. Majd újra azt kívánnám, bár álmodnék. Zuhannék a dimenziókon át, szaggatva a teret... céltalanul. Aztán magába szívna egy fekete lyuk, ami atomjaira tépné a lelkem. Két világ közt válnék a végtelen része, mi egyszer önmagába roskad. Mint egy zsémbes öregember szíve, ami túl sokat szeretett és gyűlölt.

Néha sajnos túl sokat foglalkozom azzal ami a lelkemben zajlik. Próbálok tanulni a múltamból. Szeretnék azoknak az erkölcsi normáknak megfelelni, amiket magam elé kitűztem. Egy idealizált személlyé szeretnék válni, egy világban ami nem képes megérteni.

Most kivételesen nem magammal szeretnék foglalkozni, hanem ezzel a társadalommal, ami nem képes megérteni, amit nem értek, ahol az emberek nem is foglalkoznak azzal, hogy a másikat megértsék. Sajnos az emberi kapcsolatok kezdenek teljesen elfelületesedni, ezt tekinthetjük hözhelynek, de attól még így van. Nem emlékszem már mikor beszélgettem valakivel utoljára komoly dolgokról. A legtöbb kommunikáció kimerül a sztorizgatásokból, viccekből, mindennapi tehendőkből. Kiábrándító, hogy a pszichológusommal sem tudok mély beszélgetést kezdeményezni, mindig a gyógyszer adagolásra, meg a közérzet elemezésére tereli a témát. Gondolom vannak dolgok amik nem kerülnek bele az egyetemi vizsgaanyagba.
Az emberek egyre jobban énközpontúvá vállnak. Ha a bele nézünk a másik szemébe, nem arra gondolunk, vajon mit érezhet, mi foglalkoztatja. Nem látjuk meg ha szomorú, ha vágyakozik, ha kiábrándult. Mit látunk? Vajon mi a véleménye ÉN rólam, vajon milyennek gondol? Rohadtul megtanultuk a másik szemével látni magunkat. Mintha tükröt tennénk az ablak helyére, hogy ott is magunkra csorgassuk a nyálunkat. Közben meg nem látunk a dolgok mögé. Keressük az alkalmat, hogy a telefont a kibaszott szelfibot végére tűzzük. Aztán egész este a like-okat számoljuk, amiket semmittelen emberektől kapunk.
Egyre több az olyan ember is aki az embereket használja és a tárgyakat szereti, miközben ennek fordítva kellene lennie: az embereket szeretni és a tárgyakat használni. Csakhogy a tárgyak minket képviselnek, a ruha amit hordunk, az autó amivel járunk, a telefon ami a szelfiboton csüng. Mind az EGO-nkat növeli a többi emberrel szemben. Azokkal az emberekkel szemben, akiket a legegyszerűbb eltiporni, megalázni. Ezzel is feljebb jutunk a majom-falka hierarchiájában. Ez az az emberi tulajdonság amit legjobban gyűlölök... mikor a primitív emberek próbálnak önbecsülést szerezni azzal, hogy egy másik embertársukat megalázzák. Sajnos egyre többet látok ilyet, talán azért mert egyre több a primitív ember.

Néhány hónapja olvastam Hérodotosz  görög-perzsa háborúról szóló irományát. Elgondolkoztató, hogy abban az időben hogy vélekedtek egymásról az ellenségek. Olyan emberek, akik egymás életére törtek. Tisztelték egymást, képesek voltak megbocsátani, majd sokszor barátokká is váltak. Manapság a barátok sem tisztelik egymást. Aki megbocsát az gyenge, szemet-szemért, fogat-fogért. Így lesz mindenki érzelmi szegény... igaz barát nélkül, tisztelet nélkül, megbocsátás nélkül, szem és fog nélkül! A tisztelet, a megbocsátás, az empátia, a hűség és szeretet mind olyan dolgok, amik csorbát ejtenek az önbecsülésünkön. Aki ezeket megtanulja és befogadja, annak egy életre el kell felejtenie az EGO-t. Ha képtelen vagy megérteni másokat, téged sem fognak soha megérteni. 

Bár én ezeket már rég megtanultam, sajnos egyre kevesebb olyan emberrel találkozok, akik a libikóka másik végén ülnek. Néha úgy érzem, próbálok ember lenni egy olyan világban, ahol már elfelejtették azokat az értékrendeket és viselkedési normákat, ami megkülönböztet minket az állatoktól.

Mostanában sokat gondolok életem elmúlt pár évére. Kicsit úgy érzem, történtek dolgok, amiket túl hirtelen zártam le. Sok mindent kudarcként éltem meg és ezeket azonnal el akartam felejteni. Mindent besöpörtem a szőnyeg alá, vagy elzártam a legeldugottabb fiókba.
Ezeket most érettebb fejjel már máshogy látom. Minden ami történt, okkal történt. Az események tanítottak, formáltak olyanná, amilyen most vagyok.

Valamiért kudarcnak éltem meg az elmúlt öt évet, de nem tudom megmondani miért. Megküzdöttem a bipoláris zavarral. Megtanultam pozitívan látni a világot. Magabiztos, sikeres ember lettem. Elértem dolgokat, amit be kellene látnom.
Nem tudom miért, de elkezdtem úgy érezni rendet kell tennem a fiókba ömlesztett, elfeledett dolgaim között. Tudod mikor az ember magára erőszakolja az azonnali felejtést, az olyan mintha a homokba dugnánk a fejünket. Elzárjuk magunk elől a fájdalmat, ami úgy viselkedik, mint a méreg, aminek nem hagyunk időt hogy kiürüljön a szervezetből.

Öt évig csak menekültem magam elől. Menekültem egyik országból a másikba. Sokszor váltottam munkahelyet. Sehol sem találtam a helyem. Aztán elkezdett csillapodni a bennem dúló nyugtalanság. A képlékeny dolgok fixálódtak, a sebek beforrtak. Gondolom felmerült benned a kérdés, miért küldöm neked ezt a levelet, ennyi év után. Egy ilyen levelet, amivel nem tudsz mit kezdeni. Sokáig gondolkoztam, elküldjem-e. Arra jutottam, ha bizonyos dolgokat le akarok zárni magamba, ez szükségszerű. Tudom ez egy önző tett volt, és kérlek ezért ne haragudj.

Ami köztünk volt, illetve az ahogy az egészet lezártam, az tipikusan olyan volt, mint amit a fentiekben írtam. Próbáltalak azonnal elfelejteni. Töröltem minden közös képet. Minden kis emléket egy ládába zártam, amit azóta sem nyitottam ki.
Most hosszú évek múltával szemlélem az egészet. Tudod akkor kudarcként éltem meg azt, hogy zátonyra futott a kapcsolatunk. Úgy éreztem, nem álltam meg a helyem férfiként. Próbáltam hát mindent gyorsan elfelejteni. Holott komoly fordulópont volt az életemben az együttöltött pár hónap. Abban az időben történt, amikor elvesztettem a hitem, kiábrándultam az életből. Mikor megismertelek, új reményt adtál. Elhittem, hogy képes vagyok szeretni. Hogy az élet nem csak abból áll, amit előtte megtapasztaltam. Hogy léteznek olyan dolgok is, amiért érdemes élni. Most már belátom, hogy az együtt töltött pár hónap nem kudarc volt, hanem egy siker, ami megváltoztatta az életemet.

Pár hónapig együtt utaztunk egy vonaton, és az út olyan volt mint egy tündérmese. A vonat viszont nem oda tartott, ahova mindketten szerettük volna. Te úgy érezted, már nem vagy messze a végállomástól. Előttem viszont még nagyon hosszú út állt. Leszálltunk hát egy állomáson, elbúcsúztunk, és átszálltunk a külön-külön járatunkra, ami elvisz minket a saját utunkra. Remélem azóta megérkeztél oda, ahova szerettél volna. Én még úton vagyok, de már tudom hová tartok.

Még egyszer kérlek ne haragudj, amiért elküldtem ezt a levelet. Úgy éreztem tartozok egy magyarázattal magamnak. Csak szerettem volna, ha te is elolvasod. Nem kell válaszolnod rá! Fogd fel úgy, hogy ezt a levelet négy év késéssel kézbesítette a posta.

Egyszer ezt olvastam Dosztojevszkij-től: "Ha valakit teljesen meg akarnék semmisíteni, nem kellene egyebet tenni, mint a munkáját teljesen haszontalanná, értelmetlenné tenni."
Szerintem az ember alapvetően a boldogságra teremtődött, Minden nap, minden tett és döntés annak érdekében történik, hogy ezt elérje. Minden nap csupán azért kelünk fel, és megyünk be dolgozni, mert naivan azt hisszük, minden nappal egy lépéssel közelebb kerülünk a boldogsághoz. Bár a lényege az, hogy ezt soha nem érhetjük el, mégis értelmet ad mindennek, értelmet ad a rossznak és a szenvedésnek, célt ad ennek az egésznek.Vajon mit ér az az ember, aki belátja, hogy a boldogság csak egy illúzió, ami értelmet ad ennek a káosznak, amit életnek nevezünk.

Én már rég beláttam, hogy a boldogság számomra csak egy álom, ami éjjel megnyugtat, hogy képes legyek pár órát aludni. Minden nap bemegyek dolgozni, teszem amit tennem kell. Kötelességemmé vált hogy ezt az életet végigvigyem, becsülettel és tisztességgel. Ezzel nyugtatom magam, hogy rendet teremtsek a szemétdombon, hogy értelmet nyerjen a zagyvaság.

Képtelen vagyok boldog lenni, a belsőm nem engedi. Az agyam már nem termel semmit, mi az arcomra mosolyt csalna. Nincs semmilyen hormon, mi lelkem sötétjét feloldaná.

Az utóbbi években nem nagyon írtam. Elcsitultak a bennem dúló viharok. A kavargó érzések leülepedtek a lelkem mélyén. Kevés dolog volt, ami kikívánkozott belőlem.
Hosszú idő után először felidéztem ezeket a nehéz időket. Beleolvasgattam az itt publikált írásaimba. Azt láttam, hogy többen is kérdezték mi van velem. Nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, hogy feladtam. Nem így történt, habár nem ment könnyen, de megküzdöttem az élettel.

Nem is tudom hol kezdjem. Nem szeretnék novellát írni az unalmas életemről. Megpróbálom dióhéjban összefoglalni az elmúlt éveket.
Bipoláris zavarral, más néven mániás-depresszióval születtem. Ez egy veleszületett genetikai betegség, ami abból áll hogy az a gén, ami a hangulatot és a közérzetet, illetve hasonló funkciókat irányít, máshogy működik mint az átlag embereknél. Normál esetben ezek a mentális hormonok egyensúlyban vannak. Nálunk bipolárisoknál viszont elég nagy ingadozások vannak. Nincs meg az a hormon egyensúly, ami kiegyensúlyozottá teszi a személyiséget. Folyamatos hullámzás jellemző, amit mániás és depressziós epizódok jellemeznek. Egyszer az ember egy túlpörgetett zseni, aztán hirtelen belezuhan a depresszió mocsarába, aztán megint felpörög. Párszor csináltam IQ tesztet ezekben az időkben, önmegerősítés céljából. Depresszió alatt 110-120 volt az IQ-m, mániás időszakomban felment 140 fölé is.
Nagyon kemény egy betegség. Egyszer azt olvastam, hogy a mániás depressziósok fele öngyilkosság miatt halnak meg, ami hatalmas szám. Szerencsére nekem sikerült a túlélők táborát erősítenem. Még egy kis statisztika, a bipolaritás a népesség 1°%-át érinti, de ez az 1% általában elég különleges a betegségből kifolyólag. Egy kötéltánc a zsenialitás és az őrület határán.
Sok író, költő szenvedett ebben pl: Petőfi Sándor, Ady Endre és Hamingway. Fetők, mint Michelangelo, Van Gogh és Münch. Tudósok, mint Newton és Szentgyörgyi Albert. Zeneszerzők közül Beethoven, Schumann és Handel. Lincoln és Churchill. Marilyn Monroe. Frank Sinatra, Jimi Hendrix. Sajnos nagyon sok ma élő filmsztár is ezzel a betegséggel küzd, mint Richard Gere, Mel Gibson, Jean-Claude-Van-Damme, Cathrine Zeta Jones, Sting, Jim Carrey és Robin Williams, akinek legutóbb sajnos sikerült is felakasztania magát, ami nagyon elgondolkoztatott.

Utolsó írásomban a 2011-es skóciai kalandjaimról írtam. Nagyon szerettem ott élni, viszonylag sokat el is értem. Egy olasz étterem chéfje voltam. Volt bérelt lakásom, barátaim, akikkel eljártam szórakozni. Aztán őszre véget ért a mániás időszak és beütött a depresszió, ami annyira elhatalmaskodott rajtam, hogy haza kellett jönnöm. Azóta is bánom ezt a döntésemet, de be látom, nem volt választásom. Akkor tűnt fel először ez az éles tónusváltás. Pár hét leforgása alatt, Stefano chef összeroskadt és a darabjaira hullott. Nem értettem, hogy mi zajlott le bennem, hisz nem szolgáltatott okot semmi. Boldog voltam és elégedett, aztán minden ok nélkül összezuhantam. Megijedtem, ha nem figyelek oda, akár skizofrénia is lehet belőle.
Haza jöttem hát és nyomozni kezdtem, utána néztem mit mond erre a pszichológia. Egyértelműen a mániás-depresszió jött ki az adott tünetekre. Minden egyezett, a körülmények, a betegség lefolyása, a mániás- depressziós epizódok. Azóta sem értem, azok az orvosok akik kezeltek, hogy-hogy nem voltak képesek felállítani a helyes diagnózist. Elmondtam a pszichiáteremnek mire jutottam. Egyetértett velem, felírt egy érős személyiség stabilizálót (Kventiax), amit azóta is szedek. Elég jól bevált a gyógyszer, bár eleinte voltak nehézségeim. Erős nyugtató hatás lévén, folyamatosan leszedált voltam tőle. Mostanra már beállt a dózis, teljesen tünetmentes vagyok.

Teljesen megváltoztam. Elkezdtem színesen szemlélni a körülöttem levő világot. Sőt most már nem csak szemléltem, hanem benne éltem. Akik előtte ismertek, azok nem hiszik el, hogy ez tényleg én vagyok. A pesszimista, folyton morgó, depressziós embert, egy kiegyensúlyozott, barátságos ember váltotta. Megtanultam mosolyogni és tisztelni önmagam. Az emberek elkezdtek nyitni felém. Előtte elkerült mindenki, de azóta belátom, bennem volta a hiba. A depressziós emberek senkit nem engednek magukhoz közel. Ahhoz, hogy képesek legyünk másokat szeretni és viseljük azt hogy szeressenek, előbb az kell hogy önmagunkat szeressük.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a gyógyszer elixír volt minden bajomra. Megszüntette a hangulatingadozásokat ugyan, de az önértékelésemet és az önbecsülésemet saját magamnak kellett felépítenem a nulláról. Az az igazság hogy mindent csak magamnak köszönhetek. Azt hogy most itt vagyok, élek, az az ember vagyok aki vagyok, az csak is a kitartásomnak köszönhető.

Otthagytam a szülővárosomat, Zalaegerszeget. Úgy éreztem folyamatosan húzna vissza. A sok régi arc, akik bántottak. Minden sarok és utca, amelyek tanúi voltak a szenvedéseimnek. Keszthelyre költöztem és új életet kezdtem. Ma is itt élek. Szakácsként dolgozom a környék legjobb éttermében. Azóta van stabil párkapcsolatom. Autóm és bérelt lakásom. Sikerült újra felépítenem az életemet, és ezért büszke is vagyok magamra. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan dolog a világon, ami újra a padlóra küld. Ezt már nem engedem meg senkinek és semminek ezen világon.

 Tavaly tavasszal megprobalkoztam a kulfoldi munkavallalassal, itrtam eletem errol szolo reszerol egy memoart. Az alabbi tortenet ezen irasom egy reszlete, aki elolvassa remelem erdekellni fogja ezt a nehol vicces, nehol szomorkas, amde mindenkeppen tanulsagos storyrt.

Iden tavasszal fordult meg eloszor a fejemben, hogy kulfoldre megyek. Aprilisban szakitottunk a baratnommel, kicsit ugy ereztem nagyon kozrejatszottak az anyagi es egszisztencialis hianyossagaim, bar alig multam 24 eves, nagyon duhito es megalazo volt, nem lattam annak remenyet, hogy azok kozott a korulmenyek kozott kepes legyek valtoztatni. Megfogant bennem a kulfoldi munkavallalas otlete. Igy visszatekintve mar eleg nehez megmondani, mi volt a fo ok, hogy vegul felultem a repulogepre... talan a csalodottsag, es csak menekultem, talan a duh, hogy megmutassam, nem vagyok egy szerencsetlen fasz.

Majusban felvettem a kapcsolatot egy munkakozvetito ceggel, egy honap multaval vegre kuldtek egy szerzodest, nem erdekelt hova szol, ugy ereztem kifutok az idobol, alairtam, kifizettem a 120.000 Forint kozvetotoi dijat, termeszetesen penzem nem volt, anyam adott ra kolcson. Masnap felmondtam a munkahelyemen, a fentmarado par napban probaltam elintezni amit lehet. Junius 9-en indult a gepem Pozsonybol. Egesz nap esett az eso Kelet-Europaban. Aniko vitt fel a repuloterre, de vagy 20-szor megalltunk, mert az ablaktorlo nem birta a viharos idojarast. A hatar elott megprobaltam kivaltani a gyogyszeremimet, de a felirt 5 doboz helyett, csak 3 volt raktaron, nem nagyon tudtam akkor mar mit tenni. 10-re sikeresen megerkeztunk, volt egy oram az indulasig, egykaveegycigi pont belefert.

A gep felszallt, es en rajta ultem. Eloszor ultem repulogepen, de nem voltam zavarban, mivel az ablak mellett talaltam helyet, vegignezhettem ahogy atszaguldunk Europa felett, szo szerint szaguldas volt, 2 ora utazas utan, delutan 1-kor megerkeztunk az edinburghi repuloterre, atvaltottam a maradek apromat Fontra, automatabol vettem egy Irn-bru uditoitalt, mert nem mertem kavet kerni, feltem hogy problema lesz, mert nem ismerem a penzt, vagy hogy nem tudom megertetni magam. Megittam azt a gyomberes micsodat egycigi tarsasagaban, aztan elovettem a kis papiromat, amire felvoltak irva a buszok, amik Dalmallyba visznek. Elso allomas a Ratho-station, megkerestem a 22-es jarat megallojat, aztan varakozo allast vettem fel, amit alltalaban dohanyzassal toltok. Kiirva a megalloban: No smoking, odebballtam ket lepest, es kozben azt ismetelgettem magamban: "one ticket to the Ratho-station please",  de mire elszivtam volna a cigit jott a busz, felszalltam es megegyszer elismeteltem a rovid mondatomat, ezuttal hangosan. Kellemes meglepetes, a sofor, egy vegtelenul segitokesz, kedves holgy volt... meglepett, mert Magyarorszagon a buszosok tobbsege egy kopaszodo bunko seggfej, egy atizzadt, gyurodt kek ingben. Azota sem tudok panaszt emliteni az itenni kollegakra, azt leszamitva, hogy minden este megjegyzik a staff-pizzamra, hogy "never eat on the bus"... bar fizikai keptelenseg lenne egy 10 perces helyijaraton megenni egy 12"-os hawai-t.

Mint emlitettem a sofor nagyon kedves volt, mikor megerkeztunk az adott allomasra, nem hajtott tovabb, hogy felszolitson, vegyek megegy jegyet, hanem megallt, holott nem jelzett senki, rammosolygott es azt mondta: "Ratho-station". Leszalltam, elovettem a buszos papiromat es tovabb olvastam, kovetkezo allomas: Glasgow, Buchanan-station, jarat: Edinburgh-Glasgow. Mivel jegyvasarlasban mar oriasi tapasztalatra tetteme szert, egylazacigi utan mar az autopalyan voltam, uton Glasgow fele... a bal oldalt, ahol mindig azt hittem, hogy az orult buszos szembe megy a forgalommal. Kicsit izzadtan bar, de megerkeztem Glasgowba, a Buchanan buszpalyaudvarra, ahol mar kicsit nehezebb dolgom volt megtalalni a megfelelo buszt, foleg hogy rosszul ejtettem Dalmally-t. Nagy nehezen, de jegyet szereztem a 18:10-es, mint kesobb kiderult utolso, Oban-i jaratra. Egyre jobban azt ereztem, hogy a semmibe vezet az ut, hegyek kozott es neve sincs tavak mellett, minden fel ora utan jott egy aprocska falu, de a lakoit sosem lattam. Olvastam minden tablat, mert feltem, ha elmulasztom Dalmallyt, a busz levisz a terkeprol. A nap kezdett a horizont ala bukni, de fogalmam sem volt hogy jutok el abba a Porsonachan Hotelbe, ami a szerzodesemen volt... volt a szerzodesemen egy telefonszam Liz Parker nevvel, fel akartam hivni, de nem mertem, feltem angolul beszelni. Olvasom a kovetkezo tablat: Dalmally, megnyomtam a leszallasjelzot es leszalltam... a semmi kozepen, egy faluban, aminek mintha nem lennenek lakoi, utcai csendjet csak egy neha atrobogo kamion duborgese tori meg. Este 9 ora mult, vegul felhivtam azt a Liz nevu not, masodik hivasra sikerult megertetnem magam, hogy az uj szakacs vagyok Magyarorszagrol, es itt vagyok Dalmallyban. Fel ora mulva megallt egy ezust-kek Scenic, a sofor csak annyit kerdezett: "Hotel Portsonachan?" Yes"... es fujtam egy nagyot, egy 16 oras utazas utan vegre megerkeztem.

A Hotel fele beszelgetesbe kezdtunk "So... you are come from Hungary." Yes" "Hmm... akkor beszelhetunk magyarul is, szevasz, Zsoltinak hivnak" (Na bazzzdmeg) "szevasz... Istvan". Fene sem gondolta volna, hogy az elso ember, akit megismerek kulfoldon, itt az isten hata mogott... magyar lesz. A fentmarado par perces uton meselt egy kicsit a Hotelrol, nagyon lelkesnek tunt, ugy ereztem szeret itt dolgozni, es ez megnyogtatott. Mire megerkeztunk, eleg kesore jart, mar kezdett sotetedni. Zsolti bemutatott Linnek, a menedzsernek, beneztem a konyhara (morning 6 oclock... here), "Uristen mi ez?" Staff-block... szemelyzeti szallas." Bemutatkoztam, annak akivel epp talalkoztam, de megint talalkoztam magyarokkal, Tamas es Niki. "13-as szoba a tied, menj pihenj nyugodtan, akkor holnap reggel 6-kor Pisti"- mondta Zsolti. Talaltam egy agyat, de mar aludtam is, nagyon hosszu nap volt.

Junius 10-en, reggel 6 orakor munkaba alltam, es csak alltam, alltam es alltam a konyhaban, a kibaszott tuzhely mellett, minden aldott nap. 6 kor kezdtem, 1-kor felmentem a staff-block-ba pihenni, aztan 5-tol este 11-ig, persze nem minden nap... valamikor reggel 6-tol este 11-ig. A harmadik het utan kaptam egy csekket 185.52 Font allt rajta, es kaptam egy szabadnapot, de reggel 7-kor Scotty mar az ajtomon kopogott, mert bedugult a Dalmallybol a Hotelig vezeto strada (amin valoszinuleg egy suncsalad probalt atkelni), es Stewart nem tudott bejonni... "Fuck off"

Megismerkedtem a szemelyzettel, valakivel kozelebbrol, valakivel tavolsagtartoan. Zsoltival nagyon sokat beszelgettunk, kesobb minden este ittunk es reszegek voltunk, jol megvoltunk. Tamassal es Nikivel mar kevesebb idot toltottunk egyutt, nem kerultuk egymast, de valahogy a magyarsagnak abba a nagy felebe tartoznak, aki folyton panaszkodik, akinek soha semmi nem jo, es mindenert mast okol, nem mindig hallgattam oket szivesen. Eimantassal, a litvan kitchen-porter-rel voltam meg nagyon joban, esetleg meg Robertre a head-chef-re gondolok vissza szivesen. Mindenki nagyon sokat dolgozott, es dolgozik most is, aki meg ott van, ezert a tarsasagi elet igazabol abbol allt, hogy minden este osszeugrott par ember Zsolt szobajaban egy sor erejeig.

Vannak emberek, akik olyanok, mint a nyitott konyv, megsem kell szolalnia, de ismered minden gondolatat. Vannak olyan emberek, akiknek olyan zurzavar uralkodik a lelkukben, hogy ha akarnak sem tudnak felfedni soha igazi arcukat, talan mert nincs igazi arcuk, mint egy elbaszott, rosszul megkomponalt egyenlet a matek vizsgan, amit nem lehet megfejteni, megoldas gyanant pedig oda vessuk: nincs megoldas, az egyenlet hibas. Nagyon keves ilyen ebert ismertem, de engem is erosen kozejuk sorolnak. Kiveteles ember mind, nem atlagos ertelmi kepessegekkel, de komoly lelki problemakkal kuzd mindegyikuk, mint Hella, Akos es Attila. Azt hiszem Zsolt is ebbe a szabadszellemu tarsasagba tartozik, akik kepesek ugy leelni egy eletet, hogy abbol egy 1000 oldalas regenyt lehessen irni, egy regenyt, aminek mufaja tragikomedia, ahol mi csak foszerepet jatszunk, a storyt pedig az elet irja.

A kulfoldon elo es dolgozo magyarokat rengeteg csoportba be lehet osztani. Mindenkinek megvan a sajat kis tortenete, mindenkit mas vitt ra arra, hogy eljojjon otthonrol, de megis nagyon sok a kozos bizonyos emberekben. Emlitettem azt a csoportot, ahova a magyarok nagyobb hanyadat lehet sorolni, azok akik folyamatosan elegedetlenek, akiknek semmi sem jo, szar az egesz orszag, hat kimennek kulfoldre, mert ott kolbaszbol van a kerites es annyit keresnek, hogy par honap munkajaval megkeresik azt a penzt, hogy otthon palotat vesznek az uveghegyen. Bar hamar rajonnek, hogy ez kibszottul nem igy van, kemenyen meg kell itt is dolgozni azert, hogy elobbre jussanak. Talalkoztam rengeteg ilyen magyarral, de mivel nagyon ragaszkodnak ahhoz az elvukhoz, hogy ok csak azert jottek ki, hogy sporoljanak, egyaltalan nem koltenek feleslegesnek stitulalt dolgokra, tulzottan a fogukhoz verik a Fontot. Alltalban max egy evet josolok nekik, ha minden jol megy... aztan itt is minden "szar" lesz, es haza mennek.

Van egy masik csoport, akik azert jonnek ki, mert otthon annyira ellehetetlenultek, hogy nem volt mas vallasztasuk. Par hete talalkoztam egy novel az utcan... elpanaszolta a kis tortenetet, szokasos, "nem tudtuk fizetni a hitelt az urammal, hat kijottunk ide dolgozni, mert itt alitolag kolbaszbol van a kerites... de fabol van, most meg nem talalok munkat... lehet az a baj, hogy nem beszelek angolul?" Lehet"- mondtam. Persze vannak olyanok, akiknek sokkal komolyabb problemaik vannak, amik tulmutatnak az anyagi dolgokon, beszelnek angolul es nem hisznek a mesekben, de ok nem is panaszkodnak, teszik amit kell.

Aztan van egy masik csoport, akik csak kalandbol jonnek csak ki, nincs igazan tervuk, csak konnyebben szeretnenek boldogulni, es ha megtalaljak a szamitasukat, ok maradnak itt legtovabb. El-Barrioban talalkoztam magyar sraccal a napokban, hulla reszeg volt, de nem igazan panaszkodott... 5 eve van kint... csak ugy itt felejtodott. Nem kell, es nem is lehet ragozni, kijott, aztan most itt van.

Egy biztos, mindenkinek megvannak a hullamvolgyei, amikor azt mondja: hazamegyegyek. Kulonosen az elso par honap nagyon nehez, amikor meg frissen el benned az otthon emleke, amikor meg tartod a kapcsolatot a regi baratokkal. Aztan ahogy telik mulik az ido, felejtesz es teged is felejtenek, egyszer csak azon kapod magad, elkorhadt minden gyoker es szal, ami hazakotne. Egy ido utan uj otthonra lelsz, itt kulfoldon.

Nekem is megvoltak, meg vannak a hullamvolgyeim. Az elso egy honap utan volt, elegem lett, hogy minden nap reggeltol estig dolgozok, penzt nem latok es folyton lengetik felettem a bardot, mondvan, hogyha nem tudom rendesen levinni a 100 fos reggelit, kereshetek masik munkat... a valaszom erre az volt: "ok, i will search. Ra egy hetre leigertek nekem a csillagokat, day-off-ok, penz, kaja, pia, nok... nem ez vitt ra, hogy maradjak, egyszeruen jol esett maga a tudat, hogy szeretnek, hogy maradjak, mellekesen a repulojegyre sem volt nagyon penzem. Minden ugy ment tovabb, ahogy eddig, a penzem nem igazan akart jonni, day-off-omat pedig altalaban a konyhan toltottem.

A masodik honap utan megint erot vett rajtam a honvagy, lattam, hogy a gyogyszerem nagyon fogytan van, nem sokaig lesz eleg. Kijott rajtam a depresszio, ilyenkor hajlamos vagyok arra, hogy mindenkinek elmondjam, milyen nyomorult vagyok. Engedelyt kaptam arra, hogy haza menjek egy hetre, elintezni a dolgaim, de varnak vissza. Nem voltam benne biztos, hogy vissza megyek, abban sem hogy otthon maradok, de nagyon szerettem volna otthon tolteni egy hetet. Megvettem a repulojegyet, egyeztettem idopontot az otthoni tetovalo szalonban, ugy ereztem megerett az ido, hogy eletem uj alomasakent megcsinltassam a kovetkezo borhimzesemet, egy tribal endless knot jelet a karomra. Anyamnak ment az uzenet: palinka, rakottburgonya legyen otthon dogivel, mert sajnos eleg sokat kellett koplalnom az elmult ket honapban. Osszepakoltam, immar utra keszen alltam.

A gepem reggel 7-kor indult az edinburghi repuloterrol, de mivel az ut korulbelul 5 ora busszal a Hoteltol, elozo nap kellett indulnom hogy egy ejszaka terminal utan gond nelkul becsekkoljak. Nem igerkezett egyszeru utnak, annal is inkabb, mert utba kellett ejtenem Glasgowban a bankot, hogy levegyem a szamlamrol a penzt, sajnos a kartyamat meg mindig nem tudtam hasznalni, mert a Hotelben valahogy elkevertek a kikuldott kodjaimat. A terv a kovetkezo volt: Delben indulas a Hoteltol, ha valaki eltud vinni kocsival Cladichig, azzal, ha nem, egy ora gyaloglas. 13:00-16:00 Cladich-Glasgow jarat, gyorsan be a bankba (mert 17:00-kor zar), aztan leveszem azt a kis penzt ami van a szamlamon. Utana mar lesz egy kis idom, eszem valamit, veszek par ajandekot az otthoniaknak, aztan a leheto legkesobbi busszal atmegyek Edinburghba. Sajnos ugy nezett ki mindenkeppen a terminalban kell ejszakaznom, de hat ez van. 11-re Pozsony, ahova kijon ertem Aniko, aztan par ora kocsival.

Az utazas napjat sem usztam meg munka nelkul, szokasosan levittem a reggelit, aztan rohantam osszekeszulni, mert mindig a legrosszabb forgatokonyvel szamoltam es erosen benne volt a pakliban, hogy az utat gyaloglassal kezdem. Atoltoztem, osszepakoltam a maradek cuccomat, Zsolti pluszba adott egy nagyobb csomagot, amit a baratjanak akart feladni postan, de mondtam, hogy ugy is megyek haza, igy megsporolja a postakoltseget. Del fele kozelitett az ora, lementem az irodaba, hogy kinyomtassam a Check-board-omat es megkerdezzem, kitud e vinni valaki Cladich-ig. Szerencsemre csak ez a hulye Sandi volt bent, elmondta, hogy Lin sajnos elvitte a kocsit, de fel ora aztan itt van. Nyomtatnni meg nem tudok, mert rossz a nyomtato "es a masik?-kerdeztem "az is rossz" Akkor bazd meg, gondoltam, majd Glasgowban kinyomtatom. El kellett indulnom, mert nem szamolhattam azzal, hogy Lin par perc mulva visszaer, ha lekesem a buszt, nem tudok bemenni a bankba. Elindultam hat gyalog a ket sulyos batyummal, sietnem kellett, mert mar csak 45 percem volt az indulasig. Jo ido volt, sutott a nap, talan eloszor az itletem alatt 20C fole kuszott a homero higanyszala. Utalom az ilyen helyzeteket mikor rohanni kell, aztan mindig elfelejtek valamit, gyaloglas kozben is folyton azon jart a fejem mi maradt taskan kivul. Egyre jobban azon aggodtam, hogy elerjem a buszt, siettem, de a csomagok kisse visszatartottak. 40 perc utan megallt elottem egy feher berauto, Lin visszaert es kijott utannam hogy kivigyen, kellemesen csalodtam benne. Az ut utolso szakaszat igy vele tettem meg, mint kiderult utoljara talalkoztunk, mert mar csak vasarnap dolgozik, nem birja tovabb ennek az angol picsanak az uralkodasat. Megerkeztunk a buszmegalloba, kiszaltam, megegyszer megkoszontem mindent, amit ertem tett, aztan ragyujtottam egycigire.

Nem kellett sokat varnom, hamar jott a busz, beszortam a cuccomat a csomagterbe, kenyelembe helyeztem magam, probaltam elvezni a harom oras zotykolodest. Kisse megnyugodtam, ugy ereztem most mar minden a terv szerint halad... es egyre messzebb visz a busz a kibaszott Hoteltol, mintha visszakaptam volna a szabadsagomat. Kicsivel 4 ora elott megerkeztunk Glasgowba, a Buchanan palyaudvarra, boven volt idom, hogy bemenjek a bankba, megis siettem, mert nagyon ehes voltam, szerettem volna enni egy pizzat. A skot idojaras olyan, mint a skot nok, kiszamithatatlan, mikor indultam delben nagyon meleg volt, de a bankba fele csunyan elkapott egy zapor. A bejarat elott leraztam magamrol a vizet, aztan bealtam a sorba, sokan voltak igy zaras elott, de gyorsan sorra kerultem. Megkerdeztem a szamlaegyenlegem, a valasz: "260 Pound" How much??" (nem akartam elhinni, 500-600 Fontnak kellett volna rajta lennie) "260 Pound Sir" ohh... ok, I need all, please"-vallaszoltam. Ki kell fizetnem a tetovalast, az kb 40EFt, a repjegy vissza 30EFt... basszus, minimum 400 Fontra lett volna szuksegem, a budos kurva megint nem utalta at a fizetesem. A penztaros hosszu szoszoles utan mondott valamit, de elsore nem ertettem, nem nyelvi problemak miatt, hanem mert elsore nem akartam elhinni. Azt mondta, hogy nem tudja kifizetni a penzemet, mert a szamlam le van zarolva, "akarja, hogy feloldjuk?" hogy a picsaba ne, ne kerdezz hulyeseget. Megint hosszu szoszoles utan azt mondja: rendben is vagyunk... harom nap mulva gyere vissza. FUCK OFF... A feloldas atfutasi ideje 3 nap. Nem igazan volt idom azon gondolkodni mi tortenhetett, mert korulbelul 8 Fontom volt a tarcamban, abbol kellett megoldast kovacsolnom. Nyilvan visszamenni nem tudtam mar a Hotelbe, mert a busz 19 Font volt, egyedul a repter iranyaba tudtam menni, mert azt tudtam kifizetni... epp hogy, mert 6 Font volt a jegy ara. Elotte viszont valahogy ki kellett nyomtatnom a check-board-omat, mert az nelkul nem tudok felszallni a gepre. Ugy emlekeztem, hogy a Buchanan Galeries-ben vagy egy stand, ahol lehet nyomtatni, talan meg belefer a szukos koltsegvetesbe, korulbelul egy Fonttal szamoltam azert az egy oldalert cserebe. Nagynehezen megtalaltam az ominozus standot, de be volt zarva. Kicsit meg keresgeltem az utcan, hatha talalok valamit, de semmi, vegulis arra jutottam, kizart, hogy a terminalban ne legyen erre lehetoseg, kulonben is lesz ra majd fel napom. Felszalltam hat a 18:00-as Glasgow-Edinburgh jaratra, nagyon megorultem, hogy megtudtam venni a jegyet.

Utkozben gondolkoztam, ha valami csoda folytan haza is jutnek, megint csak arra lenne jo, hogy noveljem az otthoni adossagomat. Az mellett, hogy semmit nem tudok csinalni otthon, a tetovalast le kell mondanom,  tartozni fogok Anikonak 30 EFt benzinpenzzel, anyamtol megint kolcson kell kernem min 50 EFt-ot a visszautra, mert igy, hogy ilyen elmaradasok vannak a fizetesemben, mindenkeppen vissza kell jonnom. teljesen ertelmetlenne valt a haza ut, de mar nem tudtam mast tenni, uton voltam es a repjegyet mar megvettem.

Leszalltam a Ratho allomason, innen kezdve mar nem volt konnyu dolgom, az osszes penzem ugyanis 2,5 Font volt. Termeszetesen az utat a repterig gyalog kellett megtennem, az ember mindig tevesen iteli meg az utat, ha azt elozoleg busszal, vagy autoval megjarta azt, ugyan... 5 perc volt busszal, 20 perces seta... csomagokkal ez majdnem egy orasra sikerult, de este 8-ra megerkeztem a terminalba. Muszaly volt vennem egy uditoitalt, mert egesz nap alig ittam valamit, amiota uton vagyok, semmit. Palackos Pepsi 1 Fontert, nem volt a legolcsobb, de a muanyag palackot vizzel utan lehet tolteni a veceben. Faradt voltam, de a checkolast meg kellett oldanom, ujra becsekkolni nem tudtam, mert 16 Font volt az ara, azzal kellett kezdenem valamit, ami a Laptop-on es a pendrive-on van. Betoltottem a Laptopot, hogy kiirjam az adatokat es a sorszamokat, hatha az alapjan ki tudjak keresni a rendszerbol, ha mar nem tudjak beolvasni... szerencsemre az akumlator rossz, konektor sehol, a harddrive pedig mar akkor kezdett rendetlenkedni, mire betoltott volna a Windows, lemerult, ez az otlet is teljes kudarc. Csak a pendrive maradt. Kimentem egycigire, hatha az felvillanyoz. Mikozben neztem a felszallo gepek utan nyujtozo fustot, azon gondolkoztam, reggel vajon rajt leszek e en is, egyaltalan ezek utan rajt akarok e lenni.

Visszaerve megkerestem az automatat, ahol egy egy Fontosert lehet nyomtatni, de ki volt kapcsolva es le volt lakatolva, nem tudtam segitseget kerni, tul keso volt es szemelyzet alig, de mint kesobb kiderult nem is igazan tudtak volna mit tenni, gondolom ok sem talalkoznak gyakran ilyen hulyevel, aki ugy eljon, hogy nem nyomtatja ki a check boardot, penze meg nincs a becsekkolashoz. Ejfelhez kozeledve kezdtem kicsit faradtan erezni magam, nem nagyon jottek az uj otletek, leultem a csomagokkal, hogy osszeszedjem magam. Mar tobb mint egy napja nem ettem semmit, ugy ereztem a maradek egy Fontosomert valami etel szeruseget kell vennem, igy hogy megoldas gyanant kevesnek bizonyult. Ket kis zacsko chipsre eleg is volt, ami keves volt arra hogy jollakjak, de arra eleg hogy a maradek penzemet elkoltsem... maradt osszesen 20 Pennym, ami mar tenyleg semmi. Probaltam telefonos segitseget kerni, felhivtam Zsoltot, tudtam hogy meg ilyenkor is eber, mert a nap ezen szakaszat altalaban vodkazassal tolti. Tanacsot nem igazan tudott adni, "probalj meg feljutni a gepre Pisti"... kosz, ennyit en is tudok. Utolso remenyem, hogy reggel idoben beallok a sorba, es megproballok a pendrive-al becsekkolni, remeltem hogy tudnak segiteni, es nem lesznek rugalmatlanok. Addig is probaltam kicsit aludni, az ajton folyamataban ki-be jartak, hideg volt, gepek fel-le szalltak, emberek jottek-mentek. Hajnal tajekan sikerult kicsit elszunditanom.

...Hajnalban, mikor pont nem kellett volna, arra ebredtem, hogy rohannom kell, mert kulonben lekesem a gepem. Gyorsan bealltam a sorba, ahol mar sem elottem, sem utannam nem allt senki, ugy erezten elkestem, ugyan a gep meg nem szallt fel. Gyorsan elmondtam, hogy van egy kis problemam, "nem tudtam kinyomtatni a check-boardomat, csak a pendrive-omon van meg, mit tudunk tenni?" A vallasz egyszeru, "csekkolj be ujra, 16 Fontot kerunk"... nincs nalam annyi." "Kartyaval is tud fizetni"... az meg le van zarolva." "Hat nem gyakran talalkozunk ilyen hulyevel." Mindenki a vallat vonogatta, aztan azt mondtak probalkozzak az Informacional, mert ok nem tudnak segiteni. Informacional megint csak vallvonogatas... ilyen hulyekkel, meg talalkoztam... basszus ilyen aprosag es teljes tanacstalansag, nem lett volna egyszeru, "itt van a kurva nyomtatom, add oda a pendrive-odat, kinyomom neked gyorsan hulyegyerek, de tobbet meg ne lassalak"... es mindenhol ott volt az a kurva nyomtato, csak mindenhol hianyzott az esz es a kreativitas... kurva scottish peoples.

Elso dolgom, telefonalas. Elso Aniko: "ne gyertek ki ertem Pozsonyba, nem megyek haza" ok meg nem indultunk el" mar nem is kell, koszi". Masodik Zsolt: "gyere ki ertem Edinburghba, mert nem tudtam felszallni a gepre" ok Pisti, meglatom mit tehetek" F.U.C.K O.F.F... azaz K.U.R.V.A. Nagyon ramfert volna egycigi, de az utolso szalat tegnap este elszivtam, azt hittem szetdurran az agyam. Valahogy vissza kellett jutnom a Hotelbe, de abban biztos voltam, hogy ennek a Sandy-nek a fejet szetverem a nyomtaton, akkor tenyleg nem fog mukodni, elkuldok mindenkit a picsaba, aztan felmondok. Igazabol mar abban a pillanatban felmondtam, csak epp nem volt ott senki, akinek benyujthattam volna. Abban mar biztos voltam, hogy segitseg nelkul nem fogok vissza jutni, esetleg ha valaki tudna utalni 50 Fontot a szamlamra, de miutan vegig gondoltam, lehetetlennek bizonyult. A skot szamlamat nem tudom hasznalni, a magyarnak meg hosszu az atfutasi ideje. Egyszeruen keptelen voltam visszaulni szepen nyugodtan, arra varva hogy Zsolt egyszer csak megjelenik, tudtam hogyha most azonnal elindulna, akkor is kb 3-4 orat kellene varnom, mire ideer. Arra jutottam, hogy gyalog bemegyek Edinburghba, aztan megkeresem az elso bankot, valamit muszaly tennem, amugy is ez a 12 ora boven eleg volt itt a terminalban.

Reggel 8 orakor elindultam a ket sulyos csomagommal, etel es sajnos viz nelkul, mert a flakonomat kidobtam hajnalban, mikor meg abban a tudatban voltam, hogy fel tudok szallni a gepre. Nem ismertem az utat, de biztam benne, hogy nehany ora seta utan elerem Edinburghot, es meg a kulvarosban talalok egy bankot, ahonnan addig nem jovok el, ameddig nem fizetik ki a szamlamon levo penzt. Nem ismertem az Edinurghba vezeto utat, probaltam a foutak menten maradni, a tablakat kovetve. Hamar a reggeli csucsforgalomban talaltam magam, az ido pedig kezdett egyre melegedni, nem volt kellemes seta, de mennem kellett. 10 ora utan olvastam az elso tablat nyilak nelkul, Edinburgh felirattal, aztan embereket auto nelkul, gyalog mint en. Kezdtem ugy erezni, hogy mar nem sok van hatra, nem sokara ott vagyok. 11 tajekan mar elhalado helyijaratra lettem figyelmes, ami mar tenyleg olyan volt, mint Noenak a galamb az olajfaaggal, mar csak egy bankot kellett talalnom, ahol leveszem a penzem, kezdetben csak az RBS fiokjait, aztan vegre megpillantottam a Lloyds egyik irodajat, am nem voltam biztos benne, hogy tudnak segiteni, mert nem tunt ugyfelfioknak, de legalabb kapok egy kis utbaigazitast. Bementem, kezdtem is mindjart, hogy csak a szamlamhoz szeretnek hozzaferni valahogy, de amire szamitottam, sajnos nem foglalkoznak ilyen ugyekkel, megkerdeztem hol van a legkozelebbi Lloyds Bank, de eleg bizonytalan vallaszt kaptam: itt van 20 percre egy bank, menj egyenesen, aztan a masodik keresztezodesnel jobbra. 45 percre volt, es RBS, nem pedig Lloyds... kosz, hogy rohadnal meg.

Mivel letertem a foutrol, es elkezdtem tekeregni a kulvaros utcain abban a remenyben, hogy talalok egy megfelelo bankot, igencsak megnyujtottam az amugy sem rovid menetelest. A deli nap egyre jobban sutott, melegem volt, nagyon szomjas es ehes voltam, egyre jobban kezdett fajni a labam, attol is feltem, hogy a poggyaszom kerekei nem birjak es cipelnem kell azt is. Folyamatosan a tablakat olvastam, es probaltam a city centert celba venni, kizart hogy ott ne legyen Lloyds Bank, kezdtem ideges lenni, mert korulbelul a 15. RBS mellett mentem el, de mint utolag kiderult az egesz varosban alig van nehany honszeretett bankombol. Mindig olyan erzesem volt, hogy a kovetkezo ut mar elvisz a varos szivebe, de olyan delibab volt csupan, mint azoknak, akik a Mount-Everestet proballjak meghoditani, nagyon kozelinek erzik, de borzalmasan tavoli. Delutan 1 orakor ujra felcsillant a remeny, amikor ujjabb utra tevedtem, es a rengeteg kis boltjaval mar nagyon belvarosi hangulata volt. Miutan elmentem a 100. RBS bank mellett is, ereztem, hogy most mar tenyleg lennie kell egy Lloydsnak, ahol bankrablast kovethetek el a sajat penzemert. Ahogy mentem es figyeltem a boltokat, a sok kis take-away-t, azon gondolkoztam, ha meglesz a penzzem mi lesz az elso, termeszetesen az, hogy veszek egy szendvicset, meg egy uditoitalt, megkeresem a buszt, aztan elindulok vissza. Nem kellett sokat mennem, vegre talaltam egy bankot.

Bementem, lepakoltam a cuccomat a legkozelebbi sarokba, aztan bealltam a sorba, turelmesen, nyugodtan. Miutan sorra kerultem, megprobaltam csak ugy egyszeruen levenni a penzt a szamlamrol, de a penztaros fiatal holgynek hamar rancok jelentek meg a homlokan, persze nem ertette mi van, valamit kiirt neki a monitor, amirol fogalma nem volt. Elmondtam, hogy tegnap Glasgowban azt mondtak, hogy le van zarolva, de elvileg felolddottak, persze tudtam, hogy a procedura lefolyasa 3 nap, igy gyakorlatilag csak holnap tudok hozzaferni a penzemhez... de muszaly volt tennem valamit. Szokasos vallvonogatas, senki nem tud semmit..."na jo eleg, idefigyeljen, reggel vegigneztem, ahogy a jaratom felszall, mert nem tudtam becsekkolni, masodik napja kibaszott hajlektalan vagyok, mert nem tudom hasznalni a penzem... mi az, hogy nem tudom hasznalni a kartyam? nem ferek hozza a szamlamhoz? nem tudom hasznalni a sajat penzem? a sajat kibaszott penzem. Milyen bank ez???" Kicsit ingerult hangnemben mondhattam mindezt, mert erre a par mondatra megmozdult minden alkalmazott, mindenki ugytett, mintha teljes erobedobassal az ugyemen dolgozna, persze lattam az arcokon a teljes tanacstalansagot, es mar akkor tudtam, hogy nem kapom meg a penzem "ok, adja vissza az irataimat, aztan megyek, erre nekem nincs idom" megint csak ingerulten, de az ajtoban eszrevettem, hogy a szemelyim hianyzik, a no zavaraban elfelejtette visszaadni, visszafordultam erte es elkertem, de par masodperc mulva mar ott sem voltam. Bizonyara nincsenek hozzaszokva az ilyen ugyfelekhez... en meg az ilyen tesze-tosza alkalmazottakhoz.

Telefon, Zsolt "szevasz Zsolti, mikorra ersz ide?" huu Pisti, ne haragudj, de nem tudlak megmenteni, de kepzeld visszamondtak a felfugesztesemet :)" Mi?? el sem indultal???" kurva jo, gondoltam...Egesz eddig csak a duh vitt elore, mert a faradtsagtol mar keptelen lettem volna, de most ugy ereztem teljesen remenytelen helyzetbe kerultem, nagyon nehez volt tovabb menni. Kerestem egy padot, leultem eloszor azota hogy elindultam, proballtam osszeszedni magam. 6 oraja gyalogoltam, majdnem 2 napja nem ettem es nem aludtam, fel napja nem ittam semmit, ereztem hogy a szam teljesen kicserepesedett, a nyalam olyan mint a ragaszto... elaludtam a kimerultsegtol, ott azon a padon.

Mikor felebredtem, ereztem hogy egyedul keptelen leszek ma mar haza jutni, egyre jobban az realizalodott, hogy az utcan kell toltenem az ejszakat, etlen szomjan, de amilyen szerencsem van, holnap sem fogom tudni hasznalni a szamlamat, annak ellenere, hogy letelik a 3 nap atfutasi ido. Volt egy Szabolcs nevu magyar Edinburghban, Zsolt baratja, mar felvetette, hogy kerjek tole kolcson 50 Fontot, amivel visszajohetek, de csak arra az esetre tartogattam a telefonszamat, ha mar minden kotel szakad. Egyszer talalkoztam Szabolcsal, bar nagyon kedvesnek es segitokesznek tunt, nagyon nehez volt belegondolni, hogy csak ugy hivjak fel egy idegent, azzal hogy adjon kolcson 50 Fontot... de sajnos akkor mar tenyleg nem volt mas vallasztasom, felhivtam. Probaltam elmondani mi tortent, mint utolag kiderult alig ertett valamit abbol amit mondok "be voltal drogozva Pisti?". Vegul is felajanlotta, hogy ad kolcson, hogy visszajussak, de mar akkor sem gyoztem halalkodni. Elmondtam hol vagyok pontosan, 20 perc mulva meg is erkezett a Dean-Bridge labahoz, azzal az 50 Fonttal, ami akkor a megmenekulesem kulcsa volt. Bementunk gyorsan egy boltba, ahol Szabolcs vett nekem ket szendvicset, meg egy szensavmentes asvanyvizet, leultunk egy padra, gyorsan nekilattam az etelnek, nagyokat nyeltem, kozben probaltam elmondani mi tortent, de en magam sem ertettem meg abban a pillanatban. Delutan 4-hez kozelitett az ora mutatoja, indulnunk kellett, Szabolcs 5-re ment dolgozni, es en sem ertem ra nagyon, keso volt, es meg elottem volt egy hosszu ut. Kimentunk a buszpalyaudvarra, elkoszontem, szazadjara is megkoszontem az oriasi segitseget, de mielott felszalltam volna a buszra vennem kellett egy doboz cigit, meg valami etelt az utra. Nem sokkal 5 ora elott szalltam fel az Edinburgh-Glasgow jaratra, aztan mar a buszrol felhivtam Zsoltot, hogy megmenekultem... "ok Pisti, csak vigyazz, mert az utolso Obani jarat 18:10-kor indul", na basszus ez eddig eszembe sem jutott, a jarat menetideje azt hiszem kicsit tobb mint egy ora, ha kesik par percet az erkezes, az ejszakat a Buchanan palyaudvaron tolthetem, mindegy, gondoltam, most mar valahogy visszajutok. Az egy oras uton folyton azon toprengtem, hogy tortenhetett ez? Ket honap utan hogy lehet, hogy 20P van a zsebemben?, azt leszamitva, amit Szabolcstol kaptam. Akkor mar biztos voltam benne, hogy befejeztem a Portsonachan Hotel-beli palyafutasomat, hihetetlen, ok tehetnek rola, hogy nincs penzem es hogy a szamlam le van zarolva, de ha rajtuk mult volna, ott dogolhettem volna meg az utcan... mint egy kibaszott kivert kutya.

Ahogy kozeledtunk Glasgow fele, egyre jobban kezdtem izgulni az atszallas miatt, mert ugy tunt, nagyon szoros lesz a dolog. Mar majdnem 6 ora volt de meg mindig Glasgow belvarosaban araszoltunk, termeszetesen minden lampanal pirosat kaptunk es minden megalloban volt leszallo, csak hogy biztosan ne erkezhessunk meg idoben. Nagy nehezen, 5 perces kesessel, nem sokkal 6 utan megerkeztunk a Buchanan-station-re, nem vesztegettem az idot, gyorsan megkerestem az Obani jaratomat, biztam benne, hogy egygyorscigi meg belefer a nagy rohanas kozben, de annyi idom mar nem volt, es termeszetesen fontosabb volt az, hogy veget vethessek ennek a par napnak. 18:10-kor elindultunk, hogy teljesitsem hosszu utazasom utolso szakaszat. Elso dolgom, ha visszaerek... egy zuhany, aztan alvas... majd holnap elkuldok mindenkit a budos picsaba.

A buszon kicsit megnyugodtam, elnyomott a faradtsag, de nem mertem elaludni, mert feltem, ha elmulasztom a Cladich-i megallot, az ejszakat Oban-ban toltom. A szokasos 3 oras ut, amit mar nem egyszer megtettem, ezuttal mint egy felhalott, csak neztem ki a fejembol, nem volt mar erom gondolatokat krealni. Gyorsan elfogyott elottunk az ut, hamar megerkeztunk a semmibe, kovetkezo megallo: Cladich, jeleztem, leszalltam, aztan felhivtam Zsoltot, hogy jojjon ki ertem, nem nagyon volt kedvem meg egy oras setanak nekivagni, holott mar az lett volna a legkisebb akadaly. 10 perc mulva bepakoltam a Range Roverbe, nem szoltam semmit, megerkezven a hotelbe mar csak a tervezett zuhanyhoz volt kedvem, aztan aludtam.

De megis mi tortent? Valoszinuleg Liznek volt egy hibas utalasa a szamlamra, amit visszavett, ez azonban csak akkor mukodik, ha elotte lefagyasztjak az adott szamlat. Tortent mar velem ilyen Magyarorszagon 6-7 evvel ezeleott, de akkor szolt a fonokom, hogy "ne haragudj Istvan, de ez meg ez volt, menj be a bankban aztan feloldjak". Ha itt ez megtortenik, valoszinuleg el sem indulok a hotelbol. Utolag mar konnyu okosnak lenni, de meg is mi lett volna a leghelyesebb dontes, hogy a leheto legegyszerubben oldjam meg a problemat? Glasgowban szembesultem eloszor a helyzettel, onnan kapasbol vissza kellett volna fordulnom, mert lattam, hogy nincs semmi ertelme annak, hogy hazautazzak. Gondoltam erre, de mar nem volt annyi penzem, hogy meg vegyem a penzt Cladichig. Tobbet kellett volna tennem azert, hogy a check boardom ki legyen nyomtatva. Amikor olyan helyzetben vagyunk, amit nem tudunk megoldani, igenis segitseget kell kernunk. Lehet, elobb fel kellett volna hivnom Szabolcsot, azt azonban nem varhattam el tole, hogy ejszaka kozepen kibuszozzon hozzam, de a tanacsat kikerhettem volna. Reggel nagy hibat kovettem el, mikor neki vagtam egy olyan utnak, amit nem ismertem, akkor mar mindenkeppen hivnom kellett volna Szabolcsot, latnom kellett volna, hogy ezt mar nem tudom egyedul megoldani, tul sokaig halogattam a segitseg kerest.

Mikor delelott felkeltem mindenem fajt, par napig santitottam is a verholyagok, meg a fajos izuletek miatt. Lementem, hogy megnezzem mi van staff ebedre, de csak a szokasos baconos szendvics, talan nem is baj, mert meg amugy sem birtam sokat enni. Leggyakoribb kerdesek: "Steven? Vissza is ertel?" Reggel te fogsz reggeliztetni?" Sikerult elintezned otthon mindent?" Nem sok emberrel volt kedvem beszelgetni, Eimantasnak meseltem el a storyt, de o mar igy is csurig volt a vezetoseggel, hiaba fenyeztem neki. Nem akartam sajnaltatni magam, nem akartam meghallgatni az utolagos tanacsokat, ezt amugy is csak az erti, aki atelt mar hasonlo helyzetet az eletben. Fontosabb dolognak tartottam, hogy rendbetegyem a dolgaimat, bankugyek, fizetes elmaradas... stb. Bar az elso napot termeszetesen probaltam aktiv pihenessel tolteni, hogy kicsit rendbeszedjem magam. Masnap reggel kopogtak az ajtomon, en reggeliztetek... a kuurva anyatok!!!! Ez lesz az utolso reggelim, nem erdekell felmondok. Hihetetlen, akinek tudnia kellett az tudta mi tortent, es latta, hogy alig tudok menni, erre fel lehivnak dolgozni megint reggeltol estig. Olyan duhos voltam, hogy lementem es reklamacio nelkul letoltam a 100 fos reggelit. Delutan szegeny Robertet, a head-chefet  elkuldtem a picsaba... "Mi a faszom ez?? Nem vagyok allat, hogy ezt csinaljak velem." Ne haragudj Steven, nem tudtam, hogy mi tortent" Most mar tudod".

Szerencsere par nap alatt teljesen rendbejottem, vegre be tudtam menni Obanba, hogy rendbetegyem a bankszamlamat, de mikor rakerdeztem azt feleltek, elerheto, Glasgowban a mult heten elinteztek, tehat a 3 nap atfutasi ido letelte utan minden rendben volt. Elvileg delutanra kellett volna mennem dolgozni, de lehetetlen volt, hogy odaerjek 13:00-ra, mondjuk nem is nagyon erdekellt, ugyanis ekkor mar 3 allasinterjum volt megbeszelve Edinburghban. Persze masnap megkaptam a magamet, "Mi az hogy nem josz be dolgozni?" 1.Majd ha kifizetik a berem, bejovok" 2. Ugy volt megbeszelve, hogy ezt a hetet megkapom off-nak" 3. Ne haragudjatok, de pillanatnyilag fontosabb volt, hogy rendbetegyem a bankugyeim, ha mar a draga Liz szetbaszta" OK Steve... mas, alitolag fel akarsz mondani, igaz ez?" Igaz, talaltam masik munkat Edinburghban, ne haragudj Robert, de tobbet fizetnek". Ennyi volt a Portsonachan Hotelben beli palyafutasom, meg egy utolso napra bementem dolgozni, csak hogy ne legyen problema a kifizetesemmel. Masnapra kitakaritottam a szobamat, osszepakoltam mindent.

Bementem az irodaba, hogy elkerjem a csekkjeimet, de folyamatosan azt a vallaszt kaptam Liztol, hogy "most nem erek ra, gyere vissza kesobb", igy ment ez egesz delelott, de probaltam megorizni a hidegveremet, mert ha raboritom az aztalt, mint ahogy legszivesebben tettem  volna, valoszinuleg ures kezzel tavozhatok. Del fele kozelitve kozoltem vele, hogy ne haragudjon meg, de nem erek ra, indul a buszom, par perc mulva kaptam ket csekket, hogy befogja vele a szamat, pedig meg jo nehagy hianyzott, hogy pontot tehessunk az ugy vegere, "Hol a tobbi?" kerdeztem, de csak magyarazkodas, meg kitero vallaszok, de erre mar tenyleg nem volt idom, elkellett ernem a buszt, hogy vegre elhuzhassak innen. Akivel epp osszefutottam, attol elbucsuztam, aztan Zsolt kivitt a Cladich-i megalloba, par perc mulva a busz megerkezett, es mar uton is voltunk Glasgow fele... megint... de megint nem igerkezett egyszeru turanak a dolog, szallast, akar hogy is probaltam, nem sikerul meg inteznem, abban remenykedtem, hogyha mar ott leszek Edinburghban, megoldom egy elfekvoben azt a par napot, ha mar a penz nem lesz akadaly.

Glasgowba megerkezve elso utam megint a bankba vezetett, fel kellett adnom a ket szem csekkemet, hogy minel elobb hasznalni tudjam a penzt, hala istennek most zokkenomentesen zajlott le a dolog. Ugy ereztem mar csak ezt a szallas dolgot kell megoldanom, fel is hivtam azt a kozvetito irodat, aki az alberletet intezte volna, de kiderult, hogy minden lakasra meg honapokat kell varni, mire elerheto lesz. Hostelt kellett talalnom Edinburghban, ahol par hetet kihuzhatok, nem is vesztegettem az idot, felszalltam a Glasgow-Edinburgh jaratra.

Delutan 17:00-kor Pisti megerkezett Edinburghba, ket sulyos csomaggal, zuhogo esoben. A csomagjaimat betettem a csomagmegorzobe, aztan kimentem az utcara, hogy keressek valami szallast magamnak. A buszrol mintha lattam volna egy Hostelt, nem volt messze, gondoltam megnezem, de ahogy kitettem a labam a varoterembol az istenek olyan haragra gerjedtek odafent, hogy meg ott is zuhogott az eso, ahol elvileg teto volt. Nem igazan festett ugy, hogy a mai nap folyaman ez valtozni fog, ugyhogy elindultam. Sajnos a Hostellel nem volt szerencsem, mert csak 12-13 kozott lehetett bejelentkezni, es nagyon ugyfestett, hogy csurig van. A valosag igazolta onmagat, a Nemzetkozi Fesztival idelyen lehetetlen volt szallast talalni Edinburghban, ha valaki komolyan el akart jonni, annak minimum 3 honappal elore le kellett foglalnia a szobat, en meg kis naivan gondoltam csak bekopogok valahova. Nehany probalkozas utan fel is adtam a dolgot, meg kedvem sem nagyon volt a zuhogo esoben cirkalni, beultem hat egy olasz pizzeriaba... ahol vegre embernek erezhettem magam, nem felejtem el azt a pizzeriat a Heymarketen.

Nem nagyon tudtam tehat mit tenni, de nem voltam elkeseredve, sot, nagyon fel voltam dobva, szabadnak ereztem magam. Visszamentem a buszvaroba, gondoltam felhivom Szabolcsot, hogy kikerjem a velemenyet megint igy szallas ugyben, de tul keso volt mar ahhoz, hogy ilyenekkel zavarjam. Nagyon jo hangulat volt a teremben, folyamatosan erkeztek az emberek a vilag minden tajarol, hogy reszt vegyenek a fesztivalon. Nem voltam egyedul, akinek gond volt az aznapi hajlek, sokan vertek tabort a padok kozott. Este 11-et utotte az ora, ki mentem egykeseicigire, olvasom az ajton... nyitvatartas: 05am-01am, na fasza, megsem lesz tul jo ejszakank a buszvaroban, hajnali 1-kor mehet mindenki amerre lat, de gondoltam meg mindig jobb Edinburghban csovezni, mint a senki foldjen fekvo hotel dulengelo staff-block-jaban raboskodni. Pontban 1 orakor meg is kaptuk a felszolitast: "piszkos csoves banda, takarodo", erre a mondatra az osszes homeless egyszerre neki is vagott a nyirkos utcanak. Kibereltem magamnak egy buszmegallot, felvettem a masik ket puloverem, aztan ugy tettem, mint aki a buszt varja. Nagyon hideg volt, ami nem engedte, hogy elaludjak... most mar ertem, miert szeretik a hajlektalanok a kannasbort, kivalo a hideg ellen es segit elaludni, de sajnos en nem voltam ilyenekkel felfegyverkezve. Cigi cigit kovetett, hamar 4 ora lett, mar kezdett hajnalodni, gondoltam visszamegyek a palyaudvarra, hatha a kedvemer elobb kinyitjak. Az ajto elott ismeros arcokkal talalkoztam, akik arra vartak, hogy visszaengedjek oket a jo meleg varoterembe.

Reggel kicsit rendbe szedtem magam a mosdoban, aztan leultem a padra hogy kicsit felmelegedjek, de hamar elnyomott az alom. Mikor felebredtem 7-8 ora korul, felhivtam Szabit, hogy tud-e valamilyen tanacsot adni. Elmagyarazta, hogy mely buszokkal tudok eljutni hozza, elotte azonban gondoltam beugrok a bankba, megnezeni, letudom-e venni a tegnap csekken feladott penzemet. Ugyanabba a Lloydsba mentem, amibe a multkor, szolgalatban volt az a holgy is, akinek a mult heten leosztottam a fejet, csak imadkozni tudtam, hogy ne az o pultjahoz kelljen mennem, mert mar akkor lattam hogy megismert, nem mert ramnezni, lattam az arcan, hogy valamilyen erthetetlen imat mormol, hogy ne az o pultjahoz keruljek. Az o pultjahoz rendelt a sors, nagyon zavarban volt szegeny, ugyhogy probaltam a leheto legegyszerubben es leggyorsabban elintezni a dolgot, sajnos azt a vallaszt kaptam, hogy rendszerproblema miatt kicsit kesik a csekkes atutalas, de ha eleg lett volna csak csunyan neznem ra, es elsirja magat, ugyhogy ezuttal a leheto legkedvesebben probaltam tavozni. Mikor vegeztem, felszalltam a megbeszelt buszokra, aztan kimentem a megbeszelt helyre, hogy talalkozzak Szabolccsal.

Szabolcs felajanlotta, hogy meghuzhatom magam addig naluk, amig nem talalok alberletet. Visszamentem a buszpalyaudvarra a csomagjaimert, aznap este vegre agyban alhattam egy forro zuhany utan. Masnap sebeseget valtottam, elmentem az egyik alasinterjura, ahol talalkoztam Haremmel a Laqua Bianca take away-ben, elmondta hogy a chefje vasarnap dolgozik utoljara, mert felmondott, ot kellene potolnom. Nem sokat csurtuk-csavartuk a dolgot, abban egyeztunk meg, hogy megirom a nyito etterem etlapjat, vasarnap bevasarolunk, aztan hetfon kezdhetek is. Minden rohamtempoban zajlott, Harem nagyon lelkes volt, ami atragadt ram is, mindkettonk szivugye lett a St. Andrews etterem...

Elég sokat gondolkoztam mostanában, mit mindig. Arra az elhatározásra jutottam, hogy az életnek alapvetően semmi értelme, de ha már itt vagyunk, próbálljunk meg legalább a lehetőségeinkel élni, és a jelenlegi élethez alkalmazkodni.

Sokan azt hiszik, hittem én is, hogy az élet valami szubjektív, felfoghatatlan valami, tele elérhetetlen álmokkal, holott az csak annyi amennyinek csak gondoljuk. Mint a csillagász, aki nem képes elgogadni, felfogni, hogy a világűr végtelen... hát szabályokat kreál magának, határokkal és másik dimenziókkal, mert az emberi agy nem képes beletörődni a rendszertelenségbe. Talán a boldogságot is csak azért ültették belénk, hogy gyötörjön bennünket, hisz soha elnem érjük. Észre sem vesszük, ha boldogok vagyunk, mohón mindig többre vágyunk, irigyeljük azt akinek több van, de nem foglalkozunk azzal, akinek kevesebb. Néha a kevesebb több... így lesznek gazdagok a szegények, s szegények a gazdagok. Ha az emberek között közvélemény kutatást végeznénk, hogy boldogok-e, szerintem a 80% azt felelné, hogy nem, 10% igen (bár nincs rá okuk)... a maradék 10% meg úgy hülye ahogy van.

Most próbállok úgy élni, és cselekedni, ahogy a fentiekben írtam. Hosszútávon szeretnék a festészettel foglalkozni, hisz ehhez van tehetségem, ehhez értek. Ez viszont nem ilyen egyszerű... alkalmazkodnom is kell, a festészet nem olcsó hobbi, áldozatokat kell hoznom, hogy csinálhassam. Ahhoz, hogy fejlődjek fel kell költöznöm Pestre, hisz itthon nincsenek meg az adott feltételek. Nem tudok kiállításra járni, tanúlni, kevés a benyomás ami inspirálna. Mocskos anyagiak, de sajnos fent kell tartanom magam, fizetni az albérletet... stb, nincsenek nagyra törő álmaim, de ehhez magasabb fizetés kellene.

Úgy döntöttem, ennek az egésznek semmi értelme. Elmegyek dolgozni 4 műszakban, a fentmaradó időben meg pihenek. A fizetésem semmire sem elég, pedig nem járok sehova, nem költök semmire... de mindig jön egy levél, hogy fizessek. Nem mintha annyira kellene a pénz, hisz már nem maradt semmi célom, amit megkellene valósítanom.

Mindenki boldog, csak én nem tudok az lenni... és nem is leszek soha. Hiába töröm a fejem, nincs olyan dolog, aminek örülni tudnék... és ez a legrosszabb, nem létezik a világon olyan dolog, vagy személy, ami boldoggá tudna tenni. Akkor meg mi értelme van? Azt mondják, az életnek nem feltétlenűl az az értelme, hogy boldogok legyünk, az ember tegye a dolgát becsülettel, és amikor meghal, dőljön hátra elégedetten, és adja át magát az örökké valóságnak. De ha van egy ember, aki örök szomorúságra és magányra van ítélve, az ugyan mit érhet el? A nem létező célokból soha nem lesz valóság.

Azt is mondják... az az ember, aki önnön maga vet véget saját életének, az gyáva, mert menekűl a problémák elől, ahelyett, hogy megoldaná. Ezt én mindig cáfoltam. Apám az anyja halála után depressziós lett, majd alkoholista, hogy menekűljön a valóság elől... azóta is iszik. Nézz szét az utcán, vagy otthon! Mennyi alkoholistát, vagy drogost találsz? Mind menekűlnek... egy másik világba, ahol minden szép, nincsenek problémák. Én azt mondom, látom előre, hogy az életem vakvágányon fut, egy folyón, ami a nyílt óceán felé tart... és a vonatot már nem lehet vissza fordítani; a csónakot pedig viszi az áramlat, evezőm pedig nincsen.

Emígy gondolkoztam, hát most így állok. Meglesz a harmadik "kísérlet" is, de azt már nem nevezném kísérletnek... ezúttal biztosra megyek. Nem lesz se penge, se kötél, nem iszom fagyállót, sem nikotin levest. A pesti prosti, akinél legutóbb voltam úgynézki tud pisztolyt szerezni. Mondtam neki, a pénz nem számít, csak ne sűljön be, legyen megbízható a fegyver... elég lesz egy golyó is, amivel bevégeztetem. Persze beadtam neki a dumát, hogy van egy kis balhém, rákellene ilyeszteni az ürgére... csak arra kell. Amilyen buta természetesen bevette. Lesz pisztoly... lesz vége.

Pontos időpontot még nem tudok írni... majd ha meg lesz a fegyver, de mindenképpen írok még.

Volt egy rész a Háború és Békében... Andrej herceg egy csata után nem akart visszamenni a háborúba, mondván, ő ellesz vidéken, ahol nem lesz senkinek sem az útjában, nem zavar senkit... éli az életet. Mint mikor egy folyón evezünk, és valaki leteszi az evezőket, hadja, hogy vigye az áramlat. Bezuhov barátja ment el hozzá, hogy beszéljen vele, azt mondta neki: "attól, hogy úgy élünk, hogy ne legyünk mások terhére, és elvonulunk a világ elől, nem leszünk jó emberek, csak feleslegesek. Ha jó emberek akarunk lenni, azért tenni kell. Feleslegesnek lenni pedig rosszabb, mint rosznak..." Andrej visszament a háborúba, megsebesűlt... és meghalt, de nem ez a lényeg.

Mostanában nagyon sokat gondolkozom ezen... "feleslegesnek lenni rosszabb, mint rosznak". Beálltam az átlag emberek közé... a sorba. Egyik napról a másikra élek, már azt sem tudom milyen nap van. Elmegyek dolgozni, pihenek, aztán vissza a munkahelyre. De nem tudom miért dolgozok... nem kell a pénz, nincsenek céljaim, nem tudom mire költsem, nem kell autó, sem saját lakás. Nem akarok gazdag lenni... csak vagyok "feleslegesen". Nincs háború ahová mennem kellene, nincsenek fenkölt eszmék, amiért felkellene áldoznom magam. Megküzdök a mindennapok kihívásaival, mint mindenki más, de ezt is csak muszályból.

Aztán azok az átkozott nők... Rájöttem, hogy ez mellett a rohadt betegség mellett, ilyen önértékelési szélsőséggel soha nem lesz barátnőm. Nem azért mert nincs olyan nő, vagy nem kellenék senkinek... egyszerűen miattam. Nem lesz normális a szexuális életem... várat magára még az első csók is, amiért nem kell fizetnem. Ebbe kezdek már bele törődni, próbállom a problémákat egyedűl megoldani, mint eddig... de nem tudom.

"feleslegesnek lenni rosszabb, mint rossznak" Nem vagyok jó, sem rossz... felesleges vagyok, megint zsákutcába futott az életem. Egyre többet gondolkodom azon, hogy ideje lenne befejezni...

Mostanában gondolkoztam kicsit... Megváltoztam, beállt a gyógyszerem, már nincs baj a szeratonin szintemmel. Személyiségzavarom nárcisztikus részét élem, életemben talán most először.

Talán előbb kicsit írok arról, mi is történt velem mostanában, talán én is jobbán átlátom a dolgokat, és rájövök, hol van a problémák gyökere. Legelső dolgom ugye az volt, mikor kikerültem a szanatóriumból, hogy munkát keresek... találtam is, már egy hónapja dolgozom egy elektronikai cégnél minőségellenőrként. Úgy érzem elég jól csinálom a dolgom, nem tudnak kizökkenteni a munkámból, a főnökeim megvannak velem elégedve. Nem tudom, hogy bírom ki a fizetésig... már nagyon elegem van abból, hogy nincs pénzem, egy doboz cigarettát sem tudok venni... pedig amióta elvégeztem az iskolát, folyamatosan megyek előre. Bár nem tudom... miért kellene a pénz? Mit csinálnék vele? Mire költeném? Hisz nincsenek hosszútávú céljaim, sem magasra törő vágyaim. Elterveztem, hogy a hegyünkön szőlőt telepítek az ősszel, ezt még a suicid dolgok előtt kiviteleztem, csak közbejött ez az egész. Egy havi fizetésemből megvan. És utánna? Nem lesz már célom? Kolombusz is csak akkor volt boldog, mikor csak kereste Amerikát. Már most sem tudom, mi értelme van az életemnek... így, hogy csak megyek előre tudatosság nélkűl.

Aztán ott vannak a nők, akikről azt hittem oltják majd a szomjam, de... nem tudom. Kicsit most olyan, mint a rossz minőségű bor, fröccsnek elmegy, felfrissít, de mégsem az igazi. Ez most egy olyan terület, ahol nagyon is érezhető a változás. Összeismerkedtem egy prostival, szexeltünk egy jót (persze nem pénzért)... megkérdezte milyen volt? Erre én: micsoda? Hát a francia... Ja... nem volt rossz, ugyes vagy. Közben dohányoztam, és a National Geographicon néztem valami hülyeséget. Reggel pénzt is adott érte, de hogy mire azt nem tudom. Azóta szólt, hogy lenne egy házaspár, akihez be kellene ugrani negyediknek, mert hogy nekem olyan jó farkam van, és amúgy is csak a pénzes fószer 23 éves nimfomán csaját kéne jól megdugnom... hát mondom nekem mindegy, 40 ezerért meghegesztek én bátkit. Na ez egy olyan téma tényleg, amit el sem tudtam volna képzelni magamról régen. Aztán mostanában el is gondolkoztam azon, most akkor ki is vagyok én? Ez, aki fejest ugrik a világ mocskába, mondván alkalmazkodni kell a világhoz, nem törődni semmivel. Vagy aki egész nap izoláltan él? Olvas, fest, verseket irogat... miközben fuldoklik a depresszió bugyraiban? Nem tudom, jó lenne megtalálni az aranyközéputat, de itt nincsenek útjelző táblák, és nincs kitől útbaigazítást kérni. Kicsit most úgy érzem magam, mint egy csónak, amit kisodort az áramlat a nyílt óceánra. Méteres hullámok, éjjelente óriási viharok, de az istennek sem akar elsüllyedni. Csak himbállódzik, egyik áramlat adja a másiknak. Nem tudja merre tart, vagy hogy partot ér-e valaha is.

Történt még valami, ami nagyon felkavart. Szanatóriumban volt egy szobatársam, akivel nagyon összebarátkoztunk, Ákosnak hívják. Balatonfüreden nyitott egy tetoválószalont, miután kikerűlt a szanatóriumból. Eleinte tartottuk a kapcsolatot, de hirtelen megszakadt... éreztem, hogy valami nincs rendben, ezért elhatároztam, hogy meglátogatom. A fent említett prostival pesten voltam, hazafelé beterveztem a kitérőt Füredre. Megtaláltam a szalont, benyitottam, de meglepetésemre csak az apját találtam, épp a szalont pakolta össze. Elmesélte, hogy az Ákos nagyon rosszúl van, ezért haza kellett vinni Dunaújvárosba. Egyik napról a másikra letette a gyógyszereit, mondván úgysem segítenek az alvászavarain... de azt elfelejtette, hogy voltak fontos szerek is, többek között a szorongáscsillapítója, amit én is szedek. Miután abbahagyta a szedését, felerősödtek a tünetei, sőt újjak is előjöttek, mint példáúl az üldözési mánia, később a téveszmék, aztán menetrendszerűen a hallucinációk. Aki ért egy kicsit a pszichológiához, az már tudja, hogy a skizofréniáról beszélek, aki nem ért hozzá, annak mondom, az egyik legsúlyosabb betegség a pszichológiában, ami pár éve még gyógyíthatatlan volt. Szóval hazavitték, de miután 25 kilót fogyott és továbbra sem akart enni, valamit lépni kellett, mert infúzióra volt szüksége. Amilyen makacs persze kórházba nem akart menni... azt tanácsoltam, hogy hívják ki a mentőket, ha ilyen rossz az állapota, és mivel nincs beszámítható állapotban, akarata ellenére is bevihetik. Megtették... a mentősök bevitték a zárt osztályra, ahol természetesen ráragasztották a skizofréniát. Anyukájával nemrégen beszéltem, azt mondta, már kicsit jobban van... Nagyon bízom benne, hogy összeszedi magát újra... ha már meggyógyúlni úgysem fogunk életünk végéig. Bolondok vagyunk mind.

Hát ez van... Nem szokásom itt a verseimet publikálni, de írtam egy verset, ami most úgy érzem, hűen tükrözik az érzéseket, amik kavarognak bennem.

Ki érti, olvassa! Ki elolvassa, értse is! :)

Sötétség

Amióta kijöttem a szanatóriumból, mindenestűl azon vagyok, hogy az önbecsülésemet senki ne rombolhassa le, emellett ne izoláljam magam, nem szeretnék depressziós lenni újra. Ebben talán az a legnehezebb, hogy hogyan kezeljem a kudarcokat és a konfliktus hejzeteket. A kudarcokat úgy érzem már könnyebben veszem, hisz tudom, a dolgok gyakorta nem úgy sikerűlnek, ahogy elterveztük. A sorozatos kudarcokból pedig csak tanúlni lehet, ami csiszolja az ember jellemét, tapasztalatot, és bölcsességet meríthetünk belőle. A konfliktusokat még most is kerűlöm, de ha belekerűlök egybe, már nem fogok elfutni, nem akarom rendezni, mintegy megalázkodva. Erre az esetre jól jön majd egy gázpisztoly, ami gyorsan megold egy ilyen helyzetet, másfelől a hordása, jó szinten tartja az önbecsülésemet, és csökkenti a szorongást.

Úgy tűnik az egszisztenciális helyzetemet sikerűl visszaálítani. Tegnap az APEH megküldte a 30.000 Ft visszatérítést, a héten sikerűl eladni még a törött autómat 40.000 Ft-ért, júliustól pedig egy elektronikai cégnél leszek minőség ellenőr havi netto 100-ért. Úgy tűnik az anyagi gondok lassan megoldódnak.

Volt szobatársammal megbeszéltünk, hogy csináltatok nála egy tetoválést (van egy szalonja), egy tigris fej lesz a mellemen, ami mindig arra fog emlékeztetni, hogy tigrisként kell viselkednem, harcolnom, küzdenem kell, ha nem akarok megint a padláson lógni. Számomra nagyon fontos lesz a tetkó, mondjuk anyám nem örűl neki, de majd megszokja.

Amióta rendben van az önbecsülésem, elkeztem csajozni. Elég könnyen megy, kiderűlt, hogy elég jó pasi vagyok :), ami megint csak szinten tartja az egot. Ez a téma egy kicsit bonyolúlt... soha nem volt még barátnőm, mindig prostikhoz jártam. Tudom, hogy nagy szükségem lenne egy társra... rohadt magányos vagyok. De nehéz elfogadnom bárkit is, mert ha nem elég intelligens és szép, akkor nem tudom tisztelni, ami pedig egy jól működő kapcsolat alapja lenne. Ha viszont intelligensebb mint én, az rombolja az önbecsülésem, úgyhogy őszintén szólva nem egyszerű a helyzet, elégg le van szűkítve a kör. Viszont addig is maradok a szex kapcsolatoknál, ahol kicsit engedtem a szempontokból :)

Sikeresen letelt a három hónapos kezelésem, nem volt egyszerű megküzdenem saját magammal, az érzéseimmel; de úgygondolom megérte. Meggyógyúlni ugyan nem gyógyúltam meg, de nagyon sok mindenre rávilágtott, így megfelelően tudom kezelni a dolgokat. A legtöbbet az ottani pszichológusomnak köszönhetek, ha már ezt a csoportos terápiát csak végig szenvedtem.

Ami a betegsére tartozik, röviden annyi, hogy nem depressziós vagyok, hanem Nárcisztikus személyiségzavaorom van, és a depresszió csak egy tünete. Megpróbállok egy rövid leírást adni a következő bejegyzésben, de úgy gondolom, most itt nem ez a legfontosabb.

Előző bejegyzésekben írtam, hogy szeretnék új életet kezdeni, felköltözni Pestre, aztán mindent elfelejteni... nos ez nem egészen jött össze, mert a szállást nem tudtuk megoldani, mégha munkát találtam is volna. Mégis úgy érzem sikerűlt új életet kezdenem, kikerűltem abból a mókuskerékből, amiben eddig voltam... depresszió, önbecsülési hiány, suicid gondolatok... stb. A betegségem másik szélsőségemnél tartok, amikor magas az EGO szintem, ami alpvetően nem baj, mert így nagyon sok mindent elérhetek. Egyetlen mellékhatása, hogy nem tudok párkapcsolatot létesíteni, mert ilyenkor csak kihasználom az embereket, megszűnik az empátia, nem foglalkozok mások érzéseivel. Ezt a kis mellékhatást természetesen most nem érzékelem, mert nem látom szükségét, hogy hosszabb időre valakihez lekössem magam. Túl racionálisan gondolkodom, olyan, mintha minden érzelem kiveszett volna belőlem.

Viszont nagyon jó barátságokat kötöttem ezalatt a három hónap alatt, egyet biztos... Ákossal. Három hónapig szobatársak voltunk, jelenleg is tartjuk a kapcsolatot.

A jelenhez röviden annyit tennék, hogy itthon vagyok, találtam munkát, úgy érzem rendben vagyok. A legfontosabb most csak az, hogy újra megteremtsem az egzisztenciámat, és ne hagyjam senkinek, hogy akkár a legapróbb célzást is megtegye, amivel az önbecsülésemet rontja... ezt az egyet többé nem engedem.

Holnap hajnalban utazok fel Budapestre. Mindent sikerűlt elintéznem, amit szerettem volna, töröltem magam az internetes portálokról és lecseréltem a telefonomat, melynek a számát senki nem ismeri. Adott tehát minden, hogy előről kezdjem az életem.

Néha ezt az egészet olyannak érzem, mint egy naív kislány álmodozásának. Olyan távolinak, megfoghatatlannak tűnik minden. Nincsenek nagy álmaim, élni szeretném az átlagemberek átlagos életét, egy saját otthonban, egy szerető családdal, de mind ez utópisztikus. Nem tudom mi fog történni az elkövetkező hónapok alatt, milyen gyógyszerekkel fognak kezelni, és milyen eredménye lesz. Csodát nem várok, farkasból nem lehet szelíd őzet, őzből nem lehet vérszomlyas farkast varázsolni. Egy biztos, aki használt már agystimulánsokat az tudja miről beszélek, nem lesz leány állom, mikor egy gyógyszert le kell váltani, olyan, mint egy drogosnak az elvonó kúra. Tudom, nem szabad hasonlítanom az antidepresszánst az illegális szerekhez, de hidjétek el... nem lesz könnyű.

És ha kikerűlök? Talán megváltozik minden? Pesten mások az emberek, mint vidéken? Mikor már egy életre meg vagyok bélyegezve azzal, hogy pszichiátriai intézetben kezeltek, mint ahogy viselem a sebhelyeket a csuklómon, melyet a karóra csak néhol takar. Nem tudom olvasta-e valaki Dosztojevszkijtől a Bűn és Bűnhődést. Van egy füzetem, amibe kijegyzeteltem az olvasmányaim kedvenc részeit, és pont Raszpolnyikov eszmefuttatását olvastam, mikor azon elmélkedett, hogy az embereknek két csoportja van: az egyik az átlag ember, a másik az, aki többre hivatott, és jogában áll az átlag embert eltiporni, hogy céljait megvalósítsa... hát akkor én is felteszem a kérdést: féreg-e az ember, nem, nekem sem az, minthogy a féreg sem ember. Ez a gondolat menet vezetett odáig, hogy mások fölé emelte magát, és gyilkolt. Kicsit gondolkoztam ezen, bár ez egy hülyeség, mindenki többre hivatott, mindenki más, átlag ember nem létezik, hiszen az átlagot csak a matematikában használjuk.

De akkor honnan fogom tudni, hogy meggyógyúltam? Hisz nincs átlag...

A suicid szó öngyilkosságot jelent, de szerintem így szebben hangzik :)

Az új orvosom (pszichológus) megkért rá, hogy próbáljam meg megfogalmazni, miért akartam öngyilkos lenni. Szerelmi csalódás? Gondok a munkahelyen? Trauma? kérdezte... de én csak mosolyogtam. Tudjátok az életben nincs semmi rettenetes, ahogy nincs olyan helyzet sem, amelyben az ember teljesen boldogtalan és rab volna, ugyanúgy sincs olyan helyzet sem, amelyben teljesen boldog és szabad volna; van határa a szenvedésnek és van határa a szabadságnak is, de ez a két határ nagyon közel esik egymáshoz... valahol e két határ közt tengetjük az életünket.

A boldogság és a szomorúság lehet valaminek a reakciója, például örülünk, ha fél órás késés után megjön a busz; örülünk, ha az iskolában ötöst kapunk, vagy a munkahelyen megdícsérnek. Lehetünk szomorúak, mikor valaki megbánt minket; sírunk, ha meghal valaki; szomorkodunk, ha valami nem úgy sikerűl, ahogy szerettük volna. De mindez elmúlik egyszer, kibékülünk ellenségeinkel, vagy épp össze veszünk a barátokkal. Ez az élet rendje, velejárója.

Viszont a kedélyállapot lehet állandó is, nem kell, hogy mindennek oka legyen. Vannak emberek, akiket ha citrommal kínál az élet, mosolyogva kérnek mellé egy tequilát :), vannak emberek kiket a csók is éget. Ezért negyon nehéz lesz megvállaszolnom a doktor kérdését, ehhez mélyen magamba kell néznem, de ha sikerűl, közelebb kerűlök a gyógyuláshoz.

Nézzük először a tényeket. Eddig két komoly öngyilkossági kísérletem volt. Az első augusztus végén. Nem tudom mi vezetett idáig, nem volt rá épp okom, de úgy éreztem itt az ideje, hogy bedobjam a lapokat. Előre elterveztem, kitűztem a napot, megelőző napjaimat úgy töltöttem, mintha azok lennének az útolsók. Mikor elérkezett a nap, délután felhordtam a hegyre, a pincénkhez a tűzre valót, hazamentem, kitakarítottam, hogy rendet hadjak magam után. Aztán este összepakoltam mindent ami a tervhez kell: egy üveg portói bor (kedvencem) és hozzá egy boros pohár, egy alkalomra tartogatott Partagas szivar, gyufa a tűzhöz, és a legfontosabb... egy borotva penge. Tipikus augusztusi nap volt, tűzött a nap, a hegy mellett épp aratták a búzát. Az este kellemesen hűvös, az égbolt csillagos, épp ahogy szeretem. Mire felértem, már szinte teljesen besötétedett, meggyújtottam a tüzet a pince falánál, és kinyitottam a bort, rágyújtottam a szivarra. Egy tökéletes estét hoztam össze magamnak, teljes volt a nyugalom, messze a falu zajától, amit a távolból néztem csak, de jobban érdekeltek a csillagok... tudjátok, amikor az ember csak úgy elmerűl a csillagokaban, kitárúl az elméje, látja a múltat és a jövőt (speciális relativitás elmélet, tér idő geometria :D). Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy miért vagyok itt, megpróbáltam számot adni magamnak az életemről, elbúcsúzni attól a pár dologtól ami szép volt. Ahogy fogyott a bor, amit csak azért vittem, hogy bátorítson és higítsa a vérem, eldöntöttem, hogyha látom a pohár fenekét, megteszem, amit kell. Hát nem bírtam ki addig, elővettem a pengét, és felhasítottam a bal csuklómat, eleinte folyt a vér, mint egy kis patak, de elcsitúlt, már csak csöpögött, felvágtam a jobb csuklómat is, azt már kicsit mélyebben, de ugyanígy jártam, a vér alvadni kezdett, többszőr belevágtam a sebbe, ami nem volt épp kellemes érzés, de úgy éreztem, nem vallhatok kudarcot. Már láttam az ínszallagokat, ezért úgy gondoltam nem vágom tovább, már benne van a pakliban a sikertelenség, és nem akarom, hogy lebénuljon a kézfejem egy ideg átvágása miatt. Utolsó elkeseredettségemben belevágtam az ütőerembe, felcsillant a remény, amikor felspriccent a vér, de megalvadt és ott is elált. Mindkét karom csupa vér volt, de többet nem tudtam elérni. Elbódított a bor, a tűz kihúnyt, az éjszakát a pincében töltöttem, de nem tudtam aludni, nem a lelkem fájt, csak a vér szágára megjelent ezernyi szúnyog, és összecsipkedett :) Reggel hazamentem, olyan időpontban, mikor nincs otthon senki, megfürödtem, bekötöztem a kezem, aztán aludtam egy jót. Az élet megy tovább... sajnos. Itt még megemlítenék egy különös reakciót, anyám mondta, pont azt amit gondoltam magamban: "annyi eszed sincs fiam, hogy az ereidet felvágd" Ugyanis elkövettem azt a hibát, hogy a vágásokat mind keresztbe ejtettem, ha csak fele ilyen mély vízszintes vágást produkáltam volna, kb 20 perc alatt elvérzek... ez van.

Mielőtt rátérek a következő esetre... eszembe jutott valami ezzel kapcsolatban. Dosztojevszkijt egyszer letartóztatták a cár elleni lázadás miatt, és halálra ítélték. Mikor eljött a kivégzés napja, sorstársait sorba rendezték a bitófa előtt, és akasztották az embereket. A sor mindig előre haladt eggyel... eggyel közelebb a halálhoz. Dosztojevszkij elmesélte mi játszódott le benne, mikor a sorban haladt. Egy lépés előre, számot adunk az életünkről; még egy lépés előre, búcsú a szeretteinktől, barátainktól; még egy lépés előre, felkészűlni a halálra, csak bátran. Aztán amikor a sor elejére kerűlt, kimondták a büntetés enyhítését, fegyházra ítélték. Ekkor visszakapta az életét, úgy gondolta ezután az élet minden pillanatát ki fogja élvezni, semmit nem fog eltékozolni. A barátai megkérdezték, és így lett? NEM. Ugyanúgy folytatta pazarló életét, mint előtte, köztudott rulettjátékos volt, és nem tartozott a szerencsés emberek közé.

A második esetem elég friss, most történt karányony előtt. Most is elterveztem mindent, ugyanaz a forgatókönyv, takarítás, szesz a bátorítás végett. Nem kellett túl sok hozzávaló: egy doboz cigi, meg egy előre megkötött kötél a padláson. Amikor elérkezettnek láttam az időt felmentem, elszívtam az utolsó szálat, felálltam a székre, aztán a nyakamba húztam nagynehezen a húrkot, mivel elég rövid kötelet vettem. Kb 30 másodpercig lógtam, de a szék nem borúlt el, mivel így is lábújhegyen kellett állnom, hogy felérjem. Erőt vett rajtam az ösztön, és letéptem a nyakamról a kötelet. Elszívtam még egy szál cigit, mondván megint megpróbállom, de mire végig égett, meggondoltam magam, és lejöttem a házba. Első gondolatom az volt, hogy muszály beszélnem valakivel, kezembe vettem a telefont... első ember nem veszi fel, második kinyomja, a harmadik meg elkűld a francba, hogy miért hívogatom, hát elgondolkozhattam megint, miért kell nekem az emberi társaság, mikor még akkor is belém rúgnak, mikor a legérzékenyebb, legkiszolgáltatottabb pillantban vagyok.

Egyszer űltem a buszváróban egy könyvet olvasva; mellém űlt egy hajléktalan... a legtöbben odébb ültek volna, de én nem akartam megalázni ezzel, hiszen tudom  ilyen érzés. Ültünk egy darabig, aztán megkérdezte mit olvasok, én válaszoltam, majd beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy őt már ütötte el autó, busz, vonat, ezerszer megverték, kirabolták, fél szemére vak, de egyszerűen nem tudják megölni, kicsit olyan volt a fazon, mint Raszputyin. Indúlt a buszom, úgyhogy mennem kellett... Engem viszont ez a beszélgetés nagyon elgondolkoztatott. Nekem is rengeteg halálközeli élményem volt, gyerekkoromban egyszer majdnem megfulladtam, elütött egy autó, tavsszal volt egy komoly autóbalesetem, aztán jött ez a két hülyeség is. Furcsa játékot űz a sors velünk, egy kóbor kutyát agyon ütni sem lehet, gyerekkorom kedvenc cicáim átlagéletkora viszont egy év volt, és mindigy nekem kellett felvakarni az útról :) Lehet, hogy mindenkinek a sorsa előre megvan írva? És ez ellen nem tehetünk semmit... ki tudja.

Na kicsit elkanyarodtam a témától. Azt kellene megválaszolnom, hogy miért akartam meghalni. "Ha valakit teljesen megszeretnénk semmisíteni, csak annyit kellene tenni, hogy munkáját teljesen értelmetlenné tesszük, és inkább megsemmisíti önmagát minthogy tovább e földön éljen", "Kolombusz nem akkor volt igazán boldog, amikor felfedezte Amerikát, hanem akkor, mikor csak kereste azt" Most nem tudom milyen vállaszt adjak, értelmetlennek tűnik a létem, nekem értelmetlen a munkám, és nem keresem Amerikát. Nincs senki, akinek szügsége lenne rám, nincs senki, akire szükségem lenne. Kicsit úgy érzem magam, mint egy kőszobor, minek a lelke már kihűlt, de mégis fáj, és csak azért áll a tár közepén, hogy legyen ott valami.

Ha ezeket a sorokat most olvasná a volt pszichiáterem, megint csak azt mondaná: "most legszívesebben adnák egy akkora pofont!!! egy ilyen csinos, intelligens és tehetséges fiatalember... és a legnagyobb gondja az, hogy hogyan ölje meg magát." Hát innen üzenem, ez már nem gond, legközelebb már biztosra megyek... egy kis ciánkáli az utolsó pohár borban, egyet rándulok, aztán lehet keresztet vetni.

Ne aggódjon senki, adok magamnak még egy esélyt, megvárom az utólsó leosztást (river), hátha összejön egy pár. De előre jelezném, ha az útolsó bejegyzésem József Attila Kész a leltár című verse lesz, akkor bedobtam a lapokat és már feláltam az asztaltól.

Voltál már szerelmes? Bántott meg már olyan, kiről nem hitted volna, hogy megteszi, s a szívedbe szúrt ezer tövist? Érezted már, hogy valaki hiánya teljesen felemészt? Sokan mondják, ne sírj olyan miatt, aki nem érdemli meg, aki viszont megérdemelné, soha nem engedné, hogy sírj; de ezt könnyebb mondani, mint elhinni.

A pszichiáteremmel anno nagyon sokat vitatkoztunk az emberi kapcsolatokról, és az úgynevezett szerelemről. Sokszor volt igazam, talán ez is közrejátszott, hogy a végén feladta a kezelésemet, mondván, az ő szakmai tudása kevés hozzám :) A problémám röviden az, hogy még nem voltm szerelemes, persze ez hihetetlennek tűnik, hisz az ember szíve mindig vágyat érlel, és annak az ember nem tud parancsolni, hisz az egész tudatalatt történik... de el lehet folytani, mint minden más érzést. El lehet folytani, de ez őrűlten gyötrelmes, mikor ordítanál dühödben, csenben maradsz, mikor sírnál, párnád szárazon tartod, s mikor a szíved szeret, az ép ész még akkor is képes kimondani a NEM szót, mikor a vonzalom kölcsönös. "Nem elég a karcsörtetés, néha több bátorság vagyon abban, aki féken tartja dühét, hogy méltóbb ellenségnek tartsa meg magát". Bölcs dolgok ezek, de az embert előbb-utóbb felemészti, akár engem is. Egyre több tünetet diagnosztizálnak az orvosok, már nem csak depressziós vagyok, üldözési mánia, szociális szorongás, téveszmék-halucinációk.

A tény a következő, amit nem a szerelmes regényekből olvastam össze :). Az emberi faj farkasfalka szerű társadalomban él, nem vállaszt örökre társat, nem vagyunk madarak. Könnyen össze lehet hasonlítani egy kissebb emberi csoportot egy farkas falkával. A falka vezetője a domináns hím, a legnagyobb és legerősebb a többi közt, az embereknél a dominanciát már nem csak a fizikai erő jelenti, hanem az intelligencia, a kűlsőségek és a pénz is szerepet játszik. A falkában csak ez a hím párosodhat, hogy a legjobb génállományt vigye tovább. Viszont a falkának van egy alfa nősténye is, és máris van egy tökéletes párunk, alfa hím+alfa nőstény, a lehető legjobb génállomány öröklődik.

Na jó, de mit jelent mindez az embereknél? Mitől érzi magát egy férfi férfinak? Hogy olyan nő van mellette, aki mellett férfinek érezheti magát. Mitől érzi magát egy nő nőnek? Ha egy olyan férfi van mellette, aki mellett nőnek érezheti magát. (Dr. Csernus Imre). Ennyi az egész... szerelem akkor jön létre, ha a nő érzi a férfi dominanciáját (sárm), és a férfit lenyűgözi a nő szépsége és látja a szemében a tüzet. Mindez tudatalatt történik, kölcsönös tisztelet az alapja, és a kapcsolat addig működő képes, amíg a két fél elfogadja egymás dominanciáját, meg van az egyensúly, ami egy kicsit a férfi oldalára dől (patriarhális társadalom).

Bármennyire nehezemre esik, ki kell mondanom... IGEN, létezik szerelem első látásra, tudatalatt minden eldől az első pillanatban, csak később tudatosodik bennünk. Kellene most idéznem a Rómeó és Júliából...de nem teszem meg nektek ezt a szívességet :)

Végszóban csak annyit mondok, ne folytsátok el az érzéseiteket, ha dühösek vagytok ordítsatok, ha szomorúak vagytok, sírjatok, ha szerettek, hát szeressetek nagyon és meglátjátok a világ vissza mosolyog rátok. A boldogság csak akkor valósúlhat meg, ha nem szabtok gátat az érzéseiteknek.

Ma eldöntöttem, hogy új életet kezdek, miután kikerűltem a rehabilitációs központból, remélhetőleg egészségesen, új reményekkel, célokkal, lendülettel, és új barátokkal. Nem lesz nehéz dolgom, mert újrakezdeni legkönnyebben a nulláról lehet és én most pont ott tartózkodok.

Itt ahol lakom, nincs túl sok barátom, talán egy sincs, ha belegondolok senki nem fog hiányozni, bár a hiányát az ember csak akkor érzi valaminek, ha már nincs. Egy biztos, változtatnom kell, mert a jelenlegi környezetemben, ezzekkel az emberekkel, támogatottság és megértés nélkűl soha nem fogok meggyógyúlni és kiteljesedni.

A terv a következő: ha befejeződik a kezelésem, itt maradok Budapesten, albérletet és munkát keresek... előről kezdek mindent, tudom nagyon nehéz lesz, de ha olyan emberekkel veszem magam körűl akiket szabadon vállasztok, senkit nem kell muszályból elviselnem, tudom így mindenre képes leszek.

Tegnap töröltem magam minden közösségi portálról, nemsokára új telefont veszek, új számmal és csak azoknak az embereknek tartom meg a számát, akikre végképp szügség van (kb10). Megpróbállok nyárra teljesen eltűnni innen, úgy hogy mindenki számára elérhetetlen leszek, ködbe burkolózok, bár nem hiszem, hogy lesz olyan ember, aki megkérdezi "hova tűnt ez a gyerek, mi van vele?" Tudom, volt pár szép pillanat és ember, akire mindig szívesen emlékszem vissza, de sajnos negatívumból több volt, átlagban tehát felejteni szeretnék. Milyen jó lenne, ha az intézetben kimosnák az agyam, de sajnos ilyen nem létezik.

Nem tudom olvasta-e valaki a Háború és Békét, tudom nem rövid olvasmágy, de ajánlom mindenkinek. Volt benn egy rész, amikor Andrej herceg nem akart visszamenni a háborúba, úgy gondolta, ő majd ellesz a birtokon, ahol nem áll senkinek az útjában. Bezuhovot küldték, hogy beszéljen vele.

"-Csak úgy élni, hogy ne tegyünk semmi rosszat, csak úgy, hogy ne legyünk mások terhére, úgy nem lehet. Attól még nem vagyunk jó emberek, csak feleslegesek. Ha jók akarunk lenni, tenni kell érte. Feleslegesnek lenni néha rosszabb, mint gonosznak.-"

A fent említett könyvből kiemeltem még egy részt ami megfogott, és úgy érzem, még ide tartozik.

"A boldogságra való törekvést csak azért oltották belénk, hogy mivel úgysem lehet kielégíteni, gyötörjön bennünket"

Pár nap múlva bevonúlok egy pszichiátriai rehabilitációs közponba. A pszichiáterem azt mondta, nem lenne rossz ötlet egy naplót írni, hogy utólag lássam, mennyi butaságot írtam a gyógyulásom előtt. Ezt most blog formájában teszem, mert így talán megmenekűlök attól a lehetőségtől, hogy egy ismerősöm kezébe kerűljön, viszont így névtelenűl, remélem többen elolvassák, esetleg tud segíteni a sorstársaimnak.

A blog címe "egy különös betegség", ami talán nem is annyira különös, épp olyan mint barmelyik másik. Konkrétan a depresszióról és a szorongásról van szó, amit sokan nem is tekintenek betegségnek, pedig mindenért az anyműködés a felelős, alacsony a boldogság-és egyéb hormonok termelése. Ezeket persze ma már a modern gyógyszerekkel lehet kezelni, de ez nem megoldás, főleg ha az ember tudatában van, hogy csak azért ven jobb kedve, mert dupla annyi antidepresszánst szed, mint előtte.

Érdekességként megemlítem, hogy a kedvenceim, mind ebben a betegségben, vagy hasonlóban szenvedtek: József Attila, Tóth Árpád (költő), Dosztojevszkij (író), Edvar Münch (festő)... és sorolhatnám. Az ember lételeme az életcél és a társas élet, ha valakinek az utóbbi hiányzik, mindent megtesz, hogy ezt kompenzálja "Mikor beszélnék valakivel, olyankor soha sincs ott, mikor elmondanám valakinek, nem mondhatom, ilyenkor írom ezeket, a sorokat, melyek beszélnek helyettem, ilyenkor folyik a tinta, mint vérem az erekben"

Az emberből a magány furcsa dolgokat képes produkálni, rejtett tehetségeket feléleszteni. Mikor az ember nem tudja senkivel bánatát, vagy örömét megosztani, az a legrosszabb dolog a világon, ilyenkor muszály valamit tenni, hogy kimutassuk az érzéseinket, ezt a fent említett géniuszok szerintem megfelelően meg is tették, örömmel olvassuk verseiket és regényeiket, csodáljuk festményeiket, de abba nem gondolunk bele, hogy mennyi szenvedés és gyötrelem van a háttérben. Én példáúl festek... majd ha tudok pár képet fel is teszek.

Nem kívánok többet a betegség részleteiről írni, úgy gondolom, ennyi éppen elég, aki többet akar tudni, nézzen utánna, vagy fordúljon pszichiáterhez. Most igazából az érzéseimet és a gondolataimat kellene sorokba szőnöm, de azthiszem most túl zavart vagyok ahhoz, hogy ezeket leírjam, ahogy Dosztojevszkij mondaná "az én fenkölt gondolataimat nem alacsonyítom le a szevak szintjére" :)

Nézzétek el nekem, ha sokat idézek, de úgy érzem, éltek ezen a világon olyan emberek, kik képesek voltak fenkölt gondolataikat méltó képpen papírra vetni, így megint csak egy József Attila vers következik, az egyik kedvencem, és nagyszerűen tükrözi a mostani gondolataimat.

LEVEGŐT

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!