Hajnalodik már. Mindenki kábultan imbolyog a bortól. Néhányan hazaindulnak, épp a kabátjukat keresik. Valaki erőt gyűjt, hogy töltsön még egy utolsó pohárral. Ülök a sarokban, már nincs kedvem semmihez. Unom a fiatal párt, akik áttáncolták az estét. A részegek dala már bántja a fülem és csípi a szemem a cigaretta füst.
Nem tudom miért jöttem el. Leültem ehhez az asztalhoz és elkezdtem inni. Minden pohárral jobban elmerültem a saját gondolataimban. Valaki leült mellém és meghívott egy italra, aztán elmesélte az egész életét. Meghallgattam, legalábbis úgy tettem. A kutyát nem érdekelte a hányatott sorsa, bár őszintén nem is nagyon figyeltem az összefüggéstelen zagyvaságra, ami a szájából ömlött. Talán észre vette, hogy nem túl hálás a hallgatósága, így tovább állt.
Nem sokat fogtam fel abból ami körülöttem zajlik. Mintha egy lány kacérkodott volna velem, vagy talán csak felfigyelt egy emberre, aki kilóg a sorból. Ha egy pillanatnyi zavar megbontja a dolgok kényelmes rendjét, az emberek egy pillanatra felkapják a fejüket... aztán amilyen gyorsan jött, úgy el is felejtik. Mint mikor a zongorista elvét egy hangot, ami megüti egy pillanatra a hallgatóság fülét. Lehet páran nem találták a helyem a társaságban. Őszintén szólva úgy éreztem, mintha minden hely ahová állok, és minden szék ahol ülök... valaki másé lenne. Néha úgy érzem, nem volt jogom e világra jönni. Jogtalanul foglalom egy másik lélek létét a világon. Ha szeretek, elveszem valaki más szerelmét. Vacsorám az éhezők kenyere. Habár sokat adok, azt valahonnan elveszem. Mintha önmagam sorsának bitorlója lennék.
Hajnali két óra tájékán volt két férfi akik összeszólalkoztak. Nem tudom min vitatkoztak. A trágár szavakból nem igazán tudtam kivenni a vita okát. Mikor rájöttek hogy üres szavakkal nem tudnak a másik fölé kerekedni, lökdösődni kezdtek. Ekkor kikisérték őket, hogy a kakasviadal kint folytatódjon. Mikor az önkifejezés csődöt mond, egy vitát már nem lehet megoldani máshogy. Ahogy a bénától nem kaphatsz pofont, primitív emberrel nem tudsz perelni pusztán a szavak szintjén.
Csak most jövök rá, hogy tévesen hittem azt, ha eljövök ide, visszatér az életkedvem... helyette rájöttem, e világon nincs számomra hely. Más vagyok mint a többi. Itt ülök a borommal, mint egy balfasz. Nézem ahogy a többi ember mulat és táncol. Nem értem miért mosolyog rám ott a lány szemben. Kinevetem, ahogy két ember kiáll az igazáért. Néha úgy érzem magam, mint egy baktérium az emberi testben... amit a szervezet kilök, mert idegennek érez. Próbálok olyan ember lenni, aki különbözik az átlagtól. Becsületes, igaz és tiszta, de ez csupán illúzió, a saját magam ideálja. Nem vagyok jobb mint a többi. Nem vagyok se jó, se rossz... felesleges vagyok, aki nem vesz tudomást az életről.
A bor közben úgy hat, mint a lassú méreg. Egyre mélyebbre süllyedek a lelkem iszapjában, ami már a nyakamig ér. Ha még egy üveggel bontok, abba úgy érzem belehalok. Hát indulok...
Rágyújtok egy cigarettára, pedig már hónapok óta leszoktam. Aztán felveszem a kabátom, megnézem hogy meg van-e mindenem... igazolvány, telefon, kulcsok. Rendet teszek az asztalomnál, a két üveg bor árát a pohár alá teszem. Megpróbálok kisurranni mint aki ott sem volt, de ekkor váratlan dolog történt. A lány aki velem szemben ült, oda lépett hozzám, pedig már teljesen megfeledkeztem róla. Megkérdezte, haza tudnám-e kísérni, mert már nagyon késő van. Igaza volt, nem egy biztonságos környék... de nem is véletlenül választottam ezt a lepukkant helyet. Szerencsére az út másik oldalán várakozott egy taxi. Adtam a sofőrnek egy tízest és megkértem, hogy vigye haza a hölgyet...
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
