Mostanában gondolkoztam kicsit... Megváltoztam, beállt a gyógyszerem, már nincs baj a szeratonin szintemmel. Személyiségzavarom nárcisztikus részét élem, életemben talán most először.
Talán előbb kicsit írok arról, mi is történt velem mostanában, talán én is jobbán átlátom a dolgokat, és rájövök, hol van a problémák gyökere. Legelső dolgom ugye az volt, mikor kikerültem a szanatóriumból, hogy munkát keresek... találtam is, már egy hónapja dolgozom egy elektronikai cégnél minőségellenőrként. Úgy érzem elég jól csinálom a dolgom, nem tudnak kizökkenteni a munkámból, a főnökeim megvannak velem elégedve. Nem tudom, hogy bírom ki a fizetésig... már nagyon elegem van abból, hogy nincs pénzem, egy doboz cigarettát sem tudok venni... pedig amióta elvégeztem az iskolát, folyamatosan megyek előre. Bár nem tudom... miért kellene a pénz? Mit csinálnék vele? Mire költeném? Hisz nincsenek hosszútávú céljaim, sem magasra törő vágyaim. Elterveztem, hogy a hegyünkön szőlőt telepítek az ősszel, ezt még a suicid dolgok előtt kiviteleztem, csak közbejött ez az egész. Egy havi fizetésemből megvan. És utánna? Nem lesz már célom? Kolombusz is csak akkor volt boldog, mikor csak kereste Amerikát. Már most sem tudom, mi értelme van az életemnek... így, hogy csak megyek előre tudatosság nélkűl.
Aztán ott vannak a nők, akikről azt hittem oltják majd a szomjam, de... nem tudom. Kicsit most olyan, mint a rossz minőségű bor, fröccsnek elmegy, felfrissít, de mégsem az igazi. Ez most egy olyan terület, ahol nagyon is érezhető a változás. Összeismerkedtem egy prostival, szexeltünk egy jót (persze nem pénzért)... megkérdezte milyen volt? Erre én: micsoda? Hát a francia... Ja... nem volt rossz, ugyes vagy. Közben dohányoztam, és a National Geographicon néztem valami hülyeséget. Reggel pénzt is adott érte, de hogy mire azt nem tudom. Azóta szólt, hogy lenne egy házaspár, akihez be kellene ugrani negyediknek, mert hogy nekem olyan jó farkam van, és amúgy is csak a pénzes fószer 23 éves nimfomán csaját kéne jól megdugnom... hát mondom nekem mindegy, 40 ezerért meghegesztek én bátkit. Na ez egy olyan téma tényleg, amit el sem tudtam volna képzelni magamról régen. Aztán mostanában el is gondolkoztam azon, most akkor ki is vagyok én? Ez, aki fejest ugrik a világ mocskába, mondván alkalmazkodni kell a világhoz, nem törődni semmivel. Vagy aki egész nap izoláltan él? Olvas, fest, verseket irogat... miközben fuldoklik a depresszió bugyraiban? Nem tudom, jó lenne megtalálni az aranyközéputat, de itt nincsenek útjelző táblák, és nincs kitől útbaigazítást kérni. Kicsit most úgy érzem magam, mint egy csónak, amit kisodort az áramlat a nyílt óceánra. Méteres hullámok, éjjelente óriási viharok, de az istennek sem akar elsüllyedni. Csak himbállódzik, egyik áramlat adja a másiknak. Nem tudja merre tart, vagy hogy partot ér-e valaha is.
Történt még valami, ami nagyon felkavart. Szanatóriumban volt egy szobatársam, akivel nagyon összebarátkoztunk, Ákosnak hívják. Balatonfüreden nyitott egy tetoválószalont, miután kikerűlt a szanatóriumból. Eleinte tartottuk a kapcsolatot, de hirtelen megszakadt... éreztem, hogy valami nincs rendben, ezért elhatároztam, hogy meglátogatom. A fent említett prostival pesten voltam, hazafelé beterveztem a kitérőt Füredre. Megtaláltam a szalont, benyitottam, de meglepetésemre csak az apját találtam, épp a szalont pakolta össze. Elmesélte, hogy az Ákos nagyon rosszúl van, ezért haza kellett vinni Dunaújvárosba. Egyik napról a másikra letette a gyógyszereit, mondván úgysem segítenek az alvászavarain... de azt elfelejtette, hogy voltak fontos szerek is, többek között a szorongáscsillapítója, amit én is szedek. Miután abbahagyta a szedését, felerősödtek a tünetei, sőt újjak is előjöttek, mint példáúl az üldözési mánia, később a téveszmék, aztán menetrendszerűen a hallucinációk. Aki ért egy kicsit a pszichológiához, az már tudja, hogy a skizofréniáról beszélek, aki nem ért hozzá, annak mondom, az egyik legsúlyosabb betegség a pszichológiában, ami pár éve még gyógyíthatatlan volt. Szóval hazavitték, de miután 25 kilót fogyott és továbbra sem akart enni, valamit lépni kellett, mert infúzióra volt szüksége. Amilyen makacs persze kórházba nem akart menni... azt tanácsoltam, hogy hívják ki a mentőket, ha ilyen rossz az állapota, és mivel nincs beszámítható állapotban, akarata ellenére is bevihetik. Megtették... a mentősök bevitték a zárt osztályra, ahol természetesen ráragasztották a skizofréniát. Anyukájával nemrégen beszéltem, azt mondta, már kicsit jobban van... Nagyon bízom benne, hogy összeszedi magát újra... ha már meggyógyúlni úgysem fogunk életünk végéig. Bolondok vagyunk mind.
Hát ez van... Nem szokásom itt a verseimet publikálni, de írtam egy verset, ami most úgy érzem, hűen tükrözik az érzéseket, amik kavarognak bennem.
Ki érti, olvassa! Ki elolvassa, értse is! :)
Sötétség
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
