Pár nap múlva bevonúlok egy pszichiátriai rehabilitációs közponba. A pszichiáterem azt mondta, nem lenne rossz ötlet egy naplót írni, hogy utólag lássam, mennyi butaságot írtam a gyógyulásom előtt. Ezt most blog formájában teszem, mert így talán megmenekűlök attól a lehetőségtől, hogy egy ismerősöm kezébe kerűljön, viszont így névtelenűl, remélem többen elolvassák, esetleg tud segíteni a sorstársaimnak.
A blog címe "egy különös betegség", ami talán nem is annyira különös, épp olyan mint barmelyik másik. Konkrétan a depresszióról és a szorongásról van szó, amit sokan nem is tekintenek betegségnek, pedig mindenért az anyműködés a felelős, alacsony a boldogság-és egyéb hormonok termelése. Ezeket persze ma már a modern gyógyszerekkel lehet kezelni, de ez nem megoldás, főleg ha az ember tudatában van, hogy csak azért ven jobb kedve, mert dupla annyi antidepresszánst szed, mint előtte.
Érdekességként megemlítem, hogy a kedvenceim, mind ebben a betegségben, vagy hasonlóban szenvedtek: József Attila, Tóth Árpád (költő), Dosztojevszkij (író), Edvar Münch (festő)... és sorolhatnám. Az ember lételeme az életcél és a társas élet, ha valakinek az utóbbi hiányzik, mindent megtesz, hogy ezt kompenzálja "Mikor beszélnék valakivel, olyankor soha sincs ott, mikor elmondanám valakinek, nem mondhatom, ilyenkor írom ezeket, a sorokat, melyek beszélnek helyettem, ilyenkor folyik a tinta, mint vérem az erekben"
Az emberből a magány furcsa dolgokat képes produkálni, rejtett tehetségeket feléleszteni. Mikor az ember nem tudja senkivel bánatát, vagy örömét megosztani, az a legrosszabb dolog a világon, ilyenkor muszály valamit tenni, hogy kimutassuk az érzéseinket, ezt a fent említett géniuszok szerintem megfelelően meg is tették, örömmel olvassuk verseiket és regényeiket, csodáljuk festményeiket, de abba nem gondolunk bele, hogy mennyi szenvedés és gyötrelem van a háttérben. Én példáúl festek... majd ha tudok pár képet fel is teszek.
Nem kívánok többet a betegség részleteiről írni, úgy gondolom, ennyi éppen elég, aki többet akar tudni, nézzen utánna, vagy fordúljon pszichiáterhez. Most igazából az érzéseimet és a gondolataimat kellene sorokba szőnöm, de azthiszem most túl zavart vagyok ahhoz, hogy ezeket leírjam, ahogy Dosztojevszkij mondaná "az én fenkölt gondolataimat nem alacsonyítom le a szevak szintjére" :)
Nézzétek el nekem, ha sokat idézek, de úgy érzem, éltek ezen a világon olyan emberek, kik képesek voltak fenkölt gondolataikat méltó képpen papírra vetni, így megint csak egy József Attila vers következik, az egyik kedvencem, és nagyszerűen tükrözi a mostani gondolataimat.
LEVEGŐT
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
