Az utóbbi években nem nagyon írtam. Elcsitultak a bennem dúló viharok. A kavargó érzések leülepedtek a lelkem mélyén. Kevés dolog volt, ami kikívánkozott belőlem.
Hosszú idő után először felidéztem ezeket a nehéz időket. Beleolvasgattam az itt publikált írásaimba. Azt láttam, hogy többen is kérdezték mi van velem. Nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, hogy feladtam. Nem így történt, habár nem ment könnyen, de megküzdöttem az élettel.
Nem is tudom hol kezdjem. Nem szeretnék novellát írni az unalmas életemről. Megpróbálom dióhéjban összefoglalni az elmúlt éveket.
Bipoláris zavarral, más néven mániás-depresszióval születtem. Ez egy veleszületett genetikai betegség, ami abból áll hogy az a gén, ami a hangulatot és a közérzetet, illetve hasonló funkciókat irányít, máshogy működik mint az átlag embereknél. Normál esetben ezek a mentális hormonok egyensúlyban vannak. Nálunk bipolárisoknál viszont elég nagy ingadozások vannak. Nincs meg az a hormon egyensúly, ami kiegyensúlyozottá teszi a személyiséget. Folyamatos hullámzás jellemző, amit mániás és depressziós epizódok jellemeznek. Egyszer az ember egy túlpörgetett zseni, aztán hirtelen belezuhan a depresszió mocsarába, aztán megint felpörög. Párszor csináltam IQ tesztet ezekben az időkben, önmegerősítés céljából. Depresszió alatt 110-120 volt az IQ-m, mániás időszakomban felment 140 fölé is.
Nagyon kemény egy betegség. Egyszer azt olvastam, hogy a mániás depressziósok fele öngyilkosság miatt halnak meg, ami hatalmas szám. Szerencsére nekem sikerült a túlélők táborát erősítenem. Még egy kis statisztika, a bipolaritás a népesség 1°%-át érinti, de ez az 1% általában elég különleges a betegségből kifolyólag. Egy kötéltánc a zsenialitás és az őrület határán.
Sok író, költő szenvedett ebben pl: Petőfi Sándor, Ady Endre és Hamingway. Fetők, mint Michelangelo, Van Gogh és Münch. Tudósok, mint Newton és Szentgyörgyi Albert. Zeneszerzők közül Beethoven, Schumann és Handel. Lincoln és Churchill. Marilyn Monroe. Frank Sinatra, Jimi Hendrix. Sajnos nagyon sok ma élő filmsztár is ezzel a betegséggel küzd, mint Richard Gere, Mel Gibson, Jean-Claude-Van-Damme, Cathrine Zeta Jones, Sting, Jim Carrey és Robin Williams, akinek legutóbb sajnos sikerült is felakasztania magát, ami nagyon elgondolkoztatott.
Utolsó írásomban a 2011-es skóciai kalandjaimról írtam. Nagyon szerettem ott élni, viszonylag sokat el is értem. Egy olasz étterem chéfje voltam. Volt bérelt lakásom, barátaim, akikkel eljártam szórakozni. Aztán őszre véget ért a mániás időszak és beütött a depresszió, ami annyira elhatalmaskodott rajtam, hogy haza kellett jönnöm. Azóta is bánom ezt a döntésemet, de be látom, nem volt választásom. Akkor tűnt fel először ez az éles tónusváltás. Pár hét leforgása alatt, Stefano chef összeroskadt és a darabjaira hullott. Nem értettem, hogy mi zajlott le bennem, hisz nem szolgáltatott okot semmi. Boldog voltam és elégedett, aztán minden ok nélkül összezuhantam. Megijedtem, ha nem figyelek oda, akár skizofrénia is lehet belőle.
Haza jöttem hát és nyomozni kezdtem, utána néztem mit mond erre a pszichológia. Egyértelműen a mániás-depresszió jött ki az adott tünetekre. Minden egyezett, a körülmények, a betegség lefolyása, a mániás- depressziós epizódok. Azóta sem értem, azok az orvosok akik kezeltek, hogy-hogy nem voltak képesek felállítani a helyes diagnózist. Elmondtam a pszichiáteremnek mire jutottam. Egyetértett velem, felírt egy érős személyiség stabilizálót (Kventiax), amit azóta is szedek. Elég jól bevált a gyógyszer, bár eleinte voltak nehézségeim. Erős nyugtató hatás lévén, folyamatosan leszedált voltam tőle. Mostanra már beállt a dózis, teljesen tünetmentes vagyok.
Teljesen megváltoztam. Elkezdtem színesen szemlélni a körülöttem levő világot. Sőt most már nem csak szemléltem, hanem benne éltem. Akik előtte ismertek, azok nem hiszik el, hogy ez tényleg én vagyok. A pesszimista, folyton morgó, depressziós embert, egy kiegyensúlyozott, barátságos ember váltotta. Megtanultam mosolyogni és tisztelni önmagam. Az emberek elkezdtek nyitni felém. Előtte elkerült mindenki, de azóta belátom, bennem volta a hiba. A depressziós emberek senkit nem engednek magukhoz közel. Ahhoz, hogy képesek legyünk másokat szeretni és viseljük azt hogy szeressenek, előbb az kell hogy önmagunkat szeressük.
Túlzás lenne azt állítani, hogy a gyógyszer elixír volt minden bajomra. Megszüntette a hangulatingadozásokat ugyan, de az önértékelésemet és az önbecsülésemet saját magamnak kellett felépítenem a nulláról. Az az igazság hogy mindent csak magamnak köszönhetek. Azt hogy most itt vagyok, élek, az az ember vagyok aki vagyok, az csak is a kitartásomnak köszönhető.
Otthagytam a szülővárosomat, Zalaegerszeget. Úgy éreztem folyamatosan húzna vissza. A sok régi arc, akik bántottak. Minden sarok és utca, amelyek tanúi voltak a szenvedéseimnek. Keszthelyre költöztem és új életet kezdtem. Ma is itt élek. Szakácsként dolgozom a környék legjobb éttermében. Azóta van stabil párkapcsolatom. Autóm és bérelt lakásom. Sikerült újra felépítenem az életemet, és ezért büszke is vagyok magamra. Nem tudom elképzelni, hogy van olyan dolog a világon, ami újra a padlóra küld. Ezt már nem engedem meg senkinek és semminek ezen világon.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
