Néha sajnos túl sokat foglalkozom azzal ami a lelkemben zajlik. Próbálok tanulni a múltamból. Szeretnék azoknak az erkölcsi normáknak megfelelni, amiket magam elé kitűztem. Egy idealizált személlyé szeretnék válni, egy világban ami nem képes megérteni.
Most kivételesen nem magammal szeretnék foglalkozni, hanem ezzel a társadalommal, ami nem képes megérteni, amit nem értek, ahol az emberek nem is foglalkoznak azzal, hogy a másikat megértsék. Sajnos az emberi kapcsolatok kezdenek teljesen elfelületesedni, ezt tekinthetjük hözhelynek, de attól még így van. Nem emlékszem már mikor beszélgettem valakivel utoljára komoly dolgokról. A legtöbb kommunikáció kimerül a sztorizgatásokból, viccekből, mindennapi tehendőkből. Kiábrándító, hogy a pszichológusommal sem tudok mély beszélgetést kezdeményezni, mindig a gyógyszer adagolásra, meg a közérzet elemezésére tereli a témát. Gondolom vannak dolgok amik nem kerülnek bele az egyetemi vizsgaanyagba.
Az emberek egyre jobban énközpontúvá vállnak. Ha a bele nézünk a másik szemébe, nem arra gondolunk, vajon mit érezhet, mi foglalkoztatja. Nem látjuk meg ha szomorú, ha vágyakozik, ha kiábrándult. Mit látunk? Vajon mi a véleménye ÉN rólam, vajon milyennek gondol? Rohadtul megtanultuk a másik szemével látni magunkat. Mintha tükröt tennénk az ablak helyére, hogy ott is magunkra csorgassuk a nyálunkat. Közben meg nem látunk a dolgok mögé. Keressük az alkalmat, hogy a telefont a kibaszott szelfibot végére tűzzük. Aztán egész este a like-okat számoljuk, amiket semmittelen emberektől kapunk.
Egyre több az olyan ember is aki az embereket használja és a tárgyakat szereti, miközben ennek fordítva kellene lennie: az embereket szeretni és a tárgyakat használni. Csakhogy a tárgyak minket képviselnek, a ruha amit hordunk, az autó amivel járunk, a telefon ami a szelfiboton csüng. Mind az EGO-nkat növeli a többi emberrel szemben. Azokkal az emberekkel szemben, akiket a legegyszerűbb eltiporni, megalázni. Ezzel is feljebb jutunk a majom-falka hierarchiájában. Ez az az emberi tulajdonság amit legjobban gyűlölök... mikor a primitív emberek próbálnak önbecsülést szerezni azzal, hogy egy másik embertársukat megalázzák. Sajnos egyre többet látok ilyet, talán azért mert egyre több a primitív ember.
Néhány hónapja olvastam Hérodotosz görög-perzsa háborúról szóló irományát. Elgondolkoztató, hogy abban az időben hogy vélekedtek egymásról az ellenségek. Olyan emberek, akik egymás életére törtek. Tisztelték egymást, képesek voltak megbocsátani, majd sokszor barátokká is váltak. Manapság a barátok sem tisztelik egymást. Aki megbocsát az gyenge, szemet-szemért, fogat-fogért. Így lesz mindenki érzelmi szegény... igaz barát nélkül, tisztelet nélkül, megbocsátás nélkül, szem és fog nélkül! A tisztelet, a megbocsátás, az empátia, a hűség és szeretet mind olyan dolgok, amik csorbát ejtenek az önbecsülésünkön. Aki ezeket megtanulja és befogadja, annak egy életre el kell felejtenie az EGO-t. Ha képtelen vagy megérteni másokat, téged sem fognak soha megérteni.
Bár én ezeket már rég megtanultam, sajnos egyre kevesebb olyan emberrel találkozok, akik a libikóka másik végén ülnek. Néha úgy érzem, próbálok ember lenni egy olyan világban, ahol már elfelejtették azokat az értékrendeket és viselkedési normákat, ami megkülönböztet minket az állatoktól.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
