Néha eltűnnék hirtelen, mintha ez mind csupán álom lett volna. Egyszer megszülettem úgy rémlik, aztán felnőttem valahol. Kaptam pofonokat, amikbe beleszédültem. Felálltam, de minek? Tovább mentem, de merre? Vagyok valami célból, válok valamivé. A múltam... mintha egy másik élet lett volna. Egy másik ember, másik sors.
Másik szív, más vágyat érlel... más ember a vágyból valót ér el. Ám a valóság nem az ami. A színházban ugyanazok a színészek játszanak más darabot... Ám a közönség nevet a drámán és sír ha komédiázol.
Nem tudom... tán holnap eltűnök,mintha soha nem lettem volna. Lehet élek még száz évet és nyomot taposok a porba. Egyszer elmúlik a holnap... s zuhanok az örökké valóba. Talán egyszer célba érek, ahol rájövök... soha nem is volt célja semminek, hisz az élet egy körforgás. Élünk, mert megszülettünk. Szeretünk, mert szeretnek. Meghalunk, mert éltünk.
Néha eltűnnék hirtelen... Felébrednék egy ágyban, s egy kávé után már nem is emlékeznék erre az egész zagyvaságra. Majd újra azt kívánnám, bár álmodnék. Zuhannék a dimenziókon át, szaggatva a teret... céltalanul. Aztán magába szívna egy fekete lyuk, ami atomjaira tépné a lelkem. Két világ közt válnék a végtelen része, mi egyszer önmagába roskad. Mint egy zsémbes öregember szíve, ami túl sokat szeretett és gyűlölt.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
