A suicid szó öngyilkosságot jelent, de szerintem így szebben hangzik :)
Az új orvosom (pszichológus) megkért rá, hogy próbáljam meg megfogalmazni, miért akartam öngyilkos lenni. Szerelmi csalódás? Gondok a munkahelyen? Trauma? kérdezte... de én csak mosolyogtam. Tudjátok az életben nincs semmi rettenetes, ahogy nincs olyan helyzet sem, amelyben az ember teljesen boldogtalan és rab volna, ugyanúgy sincs olyan helyzet sem, amelyben teljesen boldog és szabad volna; van határa a szenvedésnek és van határa a szabadságnak is, de ez a két határ nagyon közel esik egymáshoz... valahol e két határ közt tengetjük az életünket.
A boldogság és a szomorúság lehet valaminek a reakciója, például örülünk, ha fél órás késés után megjön a busz; örülünk, ha az iskolában ötöst kapunk, vagy a munkahelyen megdícsérnek. Lehetünk szomorúak, mikor valaki megbánt minket; sírunk, ha meghal valaki; szomorkodunk, ha valami nem úgy sikerűl, ahogy szerettük volna. De mindez elmúlik egyszer, kibékülünk ellenségeinkel, vagy épp össze veszünk a barátokkal. Ez az élet rendje, velejárója.
Viszont a kedélyállapot lehet állandó is, nem kell, hogy mindennek oka legyen. Vannak emberek, akiket ha citrommal kínál az élet, mosolyogva kérnek mellé egy tequilát :), vannak emberek kiket a csók is éget. Ezért negyon nehéz lesz megvállaszolnom a doktor kérdését, ehhez mélyen magamba kell néznem, de ha sikerűl, közelebb kerűlök a gyógyuláshoz.
Nézzük először a tényeket. Eddig két komoly öngyilkossági kísérletem volt. Az első augusztus végén. Nem tudom mi vezetett idáig, nem volt rá épp okom, de úgy éreztem itt az ideje, hogy bedobjam a lapokat. Előre elterveztem, kitűztem a napot, megelőző napjaimat úgy töltöttem, mintha azok lennének az útolsók. Mikor elérkezett a nap, délután felhordtam a hegyre, a pincénkhez a tűzre valót, hazamentem, kitakarítottam, hogy rendet hadjak magam után. Aztán este összepakoltam mindent ami a tervhez kell: egy üveg portói bor (kedvencem) és hozzá egy boros pohár, egy alkalomra tartogatott Partagas szivar, gyufa a tűzhöz, és a legfontosabb... egy borotva penge. Tipikus augusztusi nap volt, tűzött a nap, a hegy mellett épp aratták a búzát. Az este kellemesen hűvös, az égbolt csillagos, épp ahogy szeretem. Mire felértem, már szinte teljesen besötétedett, meggyújtottam a tüzet a pince falánál, és kinyitottam a bort, rágyújtottam a szivarra. Egy tökéletes estét hoztam össze magamnak, teljes volt a nyugalom, messze a falu zajától, amit a távolból néztem csak, de jobban érdekeltek a csillagok... tudjátok, amikor az ember csak úgy elmerűl a csillagokaban, kitárúl az elméje, látja a múltat és a jövőt (speciális relativitás elmélet, tér idő geometria :D). Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy miért vagyok itt, megpróbáltam számot adni magamnak az életemről, elbúcsúzni attól a pár dologtól ami szép volt. Ahogy fogyott a bor, amit csak azért vittem, hogy bátorítson és higítsa a vérem, eldöntöttem, hogyha látom a pohár fenekét, megteszem, amit kell. Hát nem bírtam ki addig, elővettem a pengét, és felhasítottam a bal csuklómat, eleinte folyt a vér, mint egy kis patak, de elcsitúlt, már csak csöpögött, felvágtam a jobb csuklómat is, azt már kicsit mélyebben, de ugyanígy jártam, a vér alvadni kezdett, többszőr belevágtam a sebbe, ami nem volt épp kellemes érzés, de úgy éreztem, nem vallhatok kudarcot. Már láttam az ínszallagokat, ezért úgy gondoltam nem vágom tovább, már benne van a pakliban a sikertelenség, és nem akarom, hogy lebénuljon a kézfejem egy ideg átvágása miatt. Utolsó elkeseredettségemben belevágtam az ütőerembe, felcsillant a remény, amikor felspriccent a vér, de megalvadt és ott is elált. Mindkét karom csupa vér volt, de többet nem tudtam elérni. Elbódított a bor, a tűz kihúnyt, az éjszakát a pincében töltöttem, de nem tudtam aludni, nem a lelkem fájt, csak a vér szágára megjelent ezernyi szúnyog, és összecsipkedett :) Reggel hazamentem, olyan időpontban, mikor nincs otthon senki, megfürödtem, bekötöztem a kezem, aztán aludtam egy jót. Az élet megy tovább... sajnos. Itt még megemlítenék egy különös reakciót, anyám mondta, pont azt amit gondoltam magamban: "annyi eszed sincs fiam, hogy az ereidet felvágd" Ugyanis elkövettem azt a hibát, hogy a vágásokat mind keresztbe ejtettem, ha csak fele ilyen mély vízszintes vágást produkáltam volna, kb 20 perc alatt elvérzek... ez van.
Mielőtt rátérek a következő esetre... eszembe jutott valami ezzel kapcsolatban. Dosztojevszkijt egyszer letartóztatták a cár elleni lázadás miatt, és halálra ítélték. Mikor eljött a kivégzés napja, sorstársait sorba rendezték a bitófa előtt, és akasztották az embereket. A sor mindig előre haladt eggyel... eggyel közelebb a halálhoz. Dosztojevszkij elmesélte mi játszódott le benne, mikor a sorban haladt. Egy lépés előre, számot adunk az életünkről; még egy lépés előre, búcsú a szeretteinktől, barátainktól; még egy lépés előre, felkészűlni a halálra, csak bátran. Aztán amikor a sor elejére kerűlt, kimondták a büntetés enyhítését, fegyházra ítélték. Ekkor visszakapta az életét, úgy gondolta ezután az élet minden pillanatát ki fogja élvezni, semmit nem fog eltékozolni. A barátai megkérdezték, és így lett? NEM. Ugyanúgy folytatta pazarló életét, mint előtte, köztudott rulettjátékos volt, és nem tartozott a szerencsés emberek közé.
A második esetem elég friss, most történt karányony előtt. Most is elterveztem mindent, ugyanaz a forgatókönyv, takarítás, szesz a bátorítás végett. Nem kellett túl sok hozzávaló: egy doboz cigi, meg egy előre megkötött kötél a padláson. Amikor elérkezettnek láttam az időt felmentem, elszívtam az utolsó szálat, felálltam a székre, aztán a nyakamba húztam nagynehezen a húrkot, mivel elég rövid kötelet vettem. Kb 30 másodpercig lógtam, de a szék nem borúlt el, mivel így is lábújhegyen kellett állnom, hogy felérjem. Erőt vett rajtam az ösztön, és letéptem a nyakamról a kötelet. Elszívtam még egy szál cigit, mondván megint megpróbállom, de mire végig égett, meggondoltam magam, és lejöttem a házba. Első gondolatom az volt, hogy muszály beszélnem valakivel, kezembe vettem a telefont... első ember nem veszi fel, második kinyomja, a harmadik meg elkűld a francba, hogy miért hívogatom, hát elgondolkozhattam megint, miért kell nekem az emberi társaság, mikor még akkor is belém rúgnak, mikor a legérzékenyebb, legkiszolgáltatottabb pillantban vagyok.
Egyszer űltem a buszváróban egy könyvet olvasva; mellém űlt egy hajléktalan... a legtöbben odébb ültek volna, de én nem akartam megalázni ezzel, hiszen tudom ilyen érzés. Ültünk egy darabig, aztán megkérdezte mit olvasok, én válaszoltam, majd beszélgetni kezdtünk. Elmesélte, hogy őt már ütötte el autó, busz, vonat, ezerszer megverték, kirabolták, fél szemére vak, de egyszerűen nem tudják megölni, kicsit olyan volt a fazon, mint Raszputyin. Indúlt a buszom, úgyhogy mennem kellett... Engem viszont ez a beszélgetés nagyon elgondolkoztatott. Nekem is rengeteg halálközeli élményem volt, gyerekkoromban egyszer majdnem megfulladtam, elütött egy autó, tavsszal volt egy komoly autóbalesetem, aztán jött ez a két hülyeség is. Furcsa játékot űz a sors velünk, egy kóbor kutyát agyon ütni sem lehet, gyerekkorom kedvenc cicáim átlagéletkora viszont egy év volt, és mindigy nekem kellett felvakarni az útról :) Lehet, hogy mindenkinek a sorsa előre megvan írva? És ez ellen nem tehetünk semmit... ki tudja.
Na kicsit elkanyarodtam a témától. Azt kellene megválaszolnom, hogy miért akartam meghalni. "Ha valakit teljesen megszeretnénk semmisíteni, csak annyit kellene tenni, hogy munkáját teljesen értelmetlenné tesszük, és inkább megsemmisíti önmagát minthogy tovább e földön éljen", "Kolombusz nem akkor volt igazán boldog, amikor felfedezte Amerikát, hanem akkor, mikor csak kereste azt" Most nem tudom milyen vállaszt adjak, értelmetlennek tűnik a létem, nekem értelmetlen a munkám, és nem keresem Amerikát. Nincs senki, akinek szügsége lenne rám, nincs senki, akire szükségem lenne. Kicsit úgy érzem magam, mint egy kőszobor, minek a lelke már kihűlt, de mégis fáj, és csak azért áll a tár közepén, hogy legyen ott valami.
Ha ezeket a sorokat most olvasná a volt pszichiáterem, megint csak azt mondaná: "most legszívesebben adnák egy akkora pofont!!! egy ilyen csinos, intelligens és tehetséges fiatalember... és a legnagyobb gondja az, hogy hogyan ölje meg magát." Hát innen üzenem, ez már nem gond, legközelebb már biztosra megyek... egy kis ciánkáli az utolsó pohár borban, egyet rándulok, aztán lehet keresztet vetni.
Ne aggódjon senki, adok magamnak még egy esélyt, megvárom az utólsó leosztást (river), hátha összejön egy pár. De előre jelezném, ha az útolsó bejegyzésem József Attila Kész a leltár című verse lesz, akkor bedobtam a lapokat és már feláltam az asztaltól.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
